Barátságos labdarúgó mérkőzés
Magyarország – Litvánia 2-0 (0-0)
Székesfehérvár, Sóstói Stadion

Pontosan 4 évvel ezelőtt, 2006. november 17-én távozott sorainkból Puskás Ferenc, a 2004-ben az UEFA által „az elmúlt fél évszázad legjobb játékosának” nevezett világhírű magyar labdarúgó. Emlékét a magyar szurkolók mind a mai napig szívükben őrzik; a Száguldó Őrnagyról külön az erre a meccsre készített drapériával emlékeztek meg. Emlékszem, amikor 2007-ben New Yorkban jártam, és a metró aluljárójában egy afroamerikai hajléktalan elegyedett szóba velem, miután elmondtam neki, hogy Magyarországról jöttem, rögtön két nevet mondott: Gábor Zsazsa és Puskás. Furcsa érzés volt. Isten nyugosztalja Pancho-t.

A litvánoknak is volt korábban egy Puskas-uk (könnyű nekik, minden második nevük vagy –kasra vagy –viciusra végződik), de ő természetesen nyomaiba sem ért a mi Puskásunknak.

Na de akkor térjünk csak rá a ma esti, bizonyos értelemben történelminek nevezhető sikerre.

„A magyar csapat futószalagon gyártotta a nagyobbnál nagyobb helyzeteket.” Ezt a mondatot az utóbbi évtizedekben ritkán mondhattuk el a nemzeti tizenegyről, beleértve az őszi, san marinóiak ellen elért 8-0-ás diadalt is (ott azért pár tonna mák is velünk volt).

Szalai Ádám 19. másodpercben eleresztett lövése már jelezte, hogy a magyar válogatott nem csupán egy edzőmeccsre készült. Nem sokkal később Dzsudzsák Balázs szabadrúgása kerülte el épphogy a litvánok kapuját. A sort még lehetne tovább folytatni, de arra ott van az online tudósítás. Jó érzés volt látni, hogy a csapat gólra játszik (persze, egyébként mi sem lenne természetesebb) és a 61. percben a második félidőben beállt Priskon góljával a vezetést is megszerezte. Az előnyt majd’ 20 perccel később Dzsudzsák Balázs növelte; a Hajnal Tamás által lekészített labdát elemi erővel a litvánok kapujába küldte (2-0).

Bár az elmúlt három mérkőzésén is eredményes volt a csapat, érezhető volt, hogy a védelem nem áll a helyzet magaslatán. A bakikból sokszor csak az égieknek és az ellenfél bénázásának köszönhetően nem lett gól. Most viszont a előretolt védekezésnek köszönhetően már az ellenfél térfelén labdát szerzett a csapat.

Ezzel a győzelemmel 1986 óta először fordult elő, hogy a felnőtt válogatott 4 egymást követő mérkőzésen győztesként hagyta el a pályát. Hogy James Hetfieldet, a Metallica frontemberét idézzem „You know it’s sad but true”. Szomorú, hogy 24 évet kellett várni rá, de bíztató.

Március 25-én a hollandok ellen nagyon nehéz feladat elé néz a nemzeti tizenegy. Amennyiben a csapat fejben nem inog meg és a védelem sem bakizik, a tisztes eredmény hozható. Ellenkező esetben hasonló alázás vár ránk, mint Erwin Koeman legutóbbi ténykedése során.

A fanyalgóbb szurkolók persze joggal jegyezhetik meg, hogy a litván foci nem igazán tartozik a világ élvonalába. Ráadásul a cseheket az idei EB selejtezőn idegenben megverő csapatból jó páran hiányoztak és a magyar csapat helyzetkihasználásán is van mit még javítani. Ugyanakkor a csapat hozzáállása figyelemreméltó volt; remélem ez nem csak a véletlen műve. 2009-ben Egervári Sándornak az U20-asokkal már sikerült elérnie, hogy egy magyar utánpótlás válogatott végre küzdjön és higgye el, hogy nincs lehetetlen. Miért ne érhetné-e el ugyanezt a felnőtt csapattal? Hajrá magyarok!