Bundesliga 2, 26. forduló:
TSV 1860 München – Greuther Fürth 1–4 (1–2)
Allianz Arena, 29 600 néző

Az ember mindig legyen autentikus. Ezt az elvet követve döntök úgy, amikor éppen nemzeti ünnepünkön vonattal átlépem az osztrák határt, hogy a Monarchiára visszagondolva rendelek egy bécsi szeletet, iszom hozzá egy Budvar sört, és amíg nem hozzák ki, olvasom a Svejket, és természetesen a kokárdát sem feledem. Na igen, ez már inkább eklektikus, de annyi baj legyen, hiszen hamarosan úgyis Münchenben leszek, távol attól a helyszíntől, ahol franciák és lengyelek emlékeznek meg a magyar szabadságharcról.

És, ha már Münchenben leszek, tudom is, hogy mit fogok csinálni. Mármint a söriváson kívül. Igen, meg fogom nézni az 1860 München aktuális meccsét, hiszen a srácok pont Patrik napon fognak játszani a liga "legírebb" csapata, a Greuther Fürth ellen. Igen, tudom, a Sechzig csak másodosztályú, és messze nem olyan népszerű Bajorországban, mint a Bayern, de ha ők játszanak, legalább könnyedén belépőhöz jutok én is. És, miután az elmúlt két hét során két magyar bajnokin voltam kint, most már nem mindegy, hogy Bundesliga vagy Bundelsiga 2? Dehogynem: Scheißegal.

Különben is, vendéglátóm, Lívi, akitől a fenti német fordulatot is tanultam, már küldött képeket egyszer egy  Bayern-meccsről a Stadionturista blognak, így ideje a napsütéstől kifakult korlátok kékjére emlékeztető TSV csapatáról is írni. Ha még ez sem elég, akkor mondok még egy okot, amiért érdemes kimenni a meccsre: Király Gábor védi a hazaiak kapuját. Amikor a nevét kimondom a müncheni polgárok között, akkor mindenkinek annyi jut eszébe először, hogy  ő az, aki abban a szürke pizsamanadrágban véd. Igen, erről Berlinben sem tudták lebeszélni, és neki már tényleg ez marad a védjegye.

Felszállok hát a hatos számú metróra (másfél milliósnál kisebb városról beszélünk), és elindulok az Allianz Arena felé. Ahogy utazok, szembesülök azzal, hogy ez mégiscsak Németország. Hol máshol látna az ember a 21. században Bundesliga-sérós, farmermellényes drukkereket, akik úgy tele vannak szeretett klubjukat jelképező felvarrókkal, mint idehaza az alteres kiscsajok táskái a kispálos feliratokkal? És bizony, lesz itt utánpótlása a farmermellényeseknek, hiszen sok kisgyereken is ott figyel ez a ruhadarab, így a szubkultúra tovább fog öröklődni, amíg lesz foci a bajorok földjén.

Ez pedig itt egy demagóg fotó, mert nem minden müncheni metrómegálló ilyen, sőt, ez a legszebb, cserébe fent nincs sok minden itt. Haladjunk tovább.

Persze, a metró az itt is csak metró. Hiába ül velem szemben egy gyönyörű lány, és hiába van még mindig egy rakás szabad hely, a felszálló nyugdíjasnak pont a lányé kell, mert biztosan az a kedvence. Utam úgy folytatódik, hogy egy helyes Mädchen helyett most már egy öregurat nézhetek, aki amúgy elmerül MP3-lejátszója világában (tán a Bayern-indulót hallgatja titokban?).

Mindez persze nem érdekes, amikor a Fröttmaning megállóhelyhez érünk, ahol úgyis le kell szállni. Kiszállok, felsietek a lépcsőn a hídra, és kellemes borzongás fog el, amikor megpillantom végre teljes nagyságában és egyszerűségében az Allianz Arenát. Még több, mint két óra van hátra a meccsig, így van idő arra, hogy földbe gyökerezett lábbal álljak, hullassak egy-egy könnycseppet a Puskás és az Albert stadionért, és egy pillanatra (tényleg csak egy pillanatra) hihetetlenül cefetül érezzem magam, amiért egy olyan városban élek, ahol közel sincs ilyen becsben tartva a foci. Oké, kicsit nagy a kontraszt, hiszen most mégis Európa egyik leggazdagabb régiójában töltöm a hétvégét.

Elindulok a jegypénztár felé, és Harald barátom tanácsát megfogadva a középső szintre, a Mittelrangéra váltok jegyet, mert jól akarok szórakozni. A jegyvétel zökkenőmentes, a pénztárosok segítőkészek, a Rosarióból érkező két argentin srácnak meg már én segítek belépőt váltani. Csodálkoznak, hogy tudom, hogy Messi az ő városukban, és a Newell's Old Boys csapatában kezdte karrierjét, dehát ennyit mindenki tud, aki szereti a focit, nem? Megkérdezik, hogy vajon sok néző lesz-e, erre meg csak annyit tudok mondani, hogy az első helyezett a mai ellenfél, szóval biztosan nem tízezren fogunk lézengeni odabenn.

Végre belépek, és elfoglalom helyem a nézőtéren. A stadion pont olyan, amilyennek lennie kell: meredek lelátók, a lehető legjobb rálátással a pályára. Utálom, amikor minden kis libalegelőre azt mondják egyesek, hogy "katlan", mert ez az aréna akkor sokkal inkább az: el sem hiszem, hogy hatvanezernél több embert lehet egy ilyen, látszólag kis helyre összezsúfolni – ha egy kisebb klub vendégjátékosa lennék itt telt ház előtt, én igencsak meg lennék illetődve. És ha valaki nem hiszi el, hogy a legmodernebb stadionokban is van létjogosultsága az állóhelyeknek, az vessen egy pillantást az alábbi helyre, a müncheni Stehplatzra.

Igen, kedves hazai megmondóemberek: nem kell mindenben az UEFA-t majmolni. Inkább illene arra törekedni, hogy idehaza is családi programként tekintsenek a meccsre, mert egyszerűen sokkal jobb a hangulat, ha sokféle ember van a lelátón, ahol megférnek egymás mellett a sörhasú apukák, a lázadó kamaszok és a vidáman futkorászó kisgyerekek.

Ja igen, persze, a farmermellényesek is, hiszen nélkülük nem is lenne az igazi egy német meccs. Basszus, kell nekem egy ilyen.

A lelátó folyamatosan telik, bár az tény, hogy félháznál nem leszünk többen. Igaz, a közel harmincezres nézőszám is nagyon szép, ha arra gondolunk, hogy van a városban egy másik klub, amelynek szurkolói rendszeresen megtöltik az arénát, a Sechzig meg múltjához méltatlanul most csak hatodik a másodosztályban. Az egy euróért vásárolt Löwe News újságban – amelynek közepén amúgy Király-poszter virít – azt látom, hogy a hazai bajnoki meccseket tekintve 15 100 néző volt a mélypont, és egyelőre 39 500 a csúcspont. Kicsit hektikus, akárcsak a csapat játéka mostanság.

Közben a pályán felsorakozik egy zenekar és két plüssoroszlán, és először hangzik el a csatakiáltás: Siebundfünfzig, Achtundfünfzig, Neunundfünfzig, SECHZIG! Az oroszlánok aztán körbejárják a lelátókat, és nem csak a kisgyerekek, hanem a felnőttek is megőrülnek egy-egy közös fotóért. Az egyik kabalaállattal én is lefényképezkedem, ezzel vállalva a klub jelmondatát: Ein mal Löwe, immer Löwe. Azaz, aki egyszer oroszlán lesz, az már örökre úgy marad. Sebaj, úgyse voltam oda a Bayernért.

Közben a csapatok bevonulnak, és a müncheni B-közép rázendít. Király Gabinak meg minden csapattárshoz van egy-egy jó szava, mindenkihez odamegy, mindenkivel lepacsizik. Öröm látni, hogy Berlin után itt is ennyire lelkes tagja egy klubnak, és hogy a többiek is ennyire befogadták. És azt is öröm látni, hogy tanácsadóimnak igaza volt: nagyon jó helyről fogom végignézni a meccset.

Elkezdődik végre a mérkőzés, és rögtön látszik a két csapat között a különbség. A Fürth pontos és gyors passzokkal, mindig a legegyszerűbb és legbiztosabb megoldást választva működik, és alakítja ki a helyzeteket. Hatékony, mint a német kávé, amelyet javasolt tényleg a reggeli végére hagyni. A hazaiak inkább a kreatív és merész, olykor kifejezetten hosszú passzos megoldásokat választják, ami nagyon látványos lenne, ha valóban működne. De sajnos annyira nem jók a müncheniek, mint amennyire ambiciózusak, pedig Aigner néha annyira üresen marad a szélen, hogy ideje lenne egy időjárás-jelentést is elregélnie. De hiába van ott, ha senki sem tudja hozzá eljuttatni a labdát.

Illetve egyvalaki néha igen. Daniel Bierofka, aki idén lépett a krisztusi korba, és aki már ötödik szezonját húzza le a Sechzignél. Teljesen érthető, hogy ő a közönség kedvence, pedig annak idején a Bayernnél nevelkedett – igen, ő a város hőse. És ő a város legszomorúbb embere, amikor a Fürth részéről Occean annyira üresen marad, hogy könnyűszerrel ragaszt egy hatalmas gólt a a felső sarokba. Király Gabi tehetetlen, a vendégek meg ünnepelnek.

A hazaiak nem adják fel, sőt, ugyanolyan kockázatos és látványos megoldásokat vállalnak fel, mint azelőtt, és láss csodát, van értelme a dolognak. Amikor az ellenfél kapusának már nem támad jobb ötlete annál, hogy elhúzza a kapujára törő csatár lábát, mindenki tudja, hogy ez csakis tizenegyes lehet.

A játékvezető büntetőt ítél, a Fürth játékosai a fejüket fogják, az ítéletet pedig természetesen Bierofka hajtja végre. Az egyenlítésnél egy kisebb hangrobbanást élünk át, és jön a Németországban jól ismert párbeszéd a hangosbemondó és a szurkolók között. Amikor Bierofka nevét háromszor is elharsogják, és a hangosból elhangzik a Danke köszönés is, akkor legalább húszezer torokból jön a válasz: BITTE! Hát igen, kérem, így szurkolnak Münchenben.

Sok örömre nincs azonban ok, mert már megint kilövik a vendégek a hosszú sarkot. Ezt tán egy kicsit jobb helyezkedéssel védhette volna Király, de igazából a fene tudja. Gáborunk azért szerencsére a félidő vége felé bemutat egy bravúrt ajtó-ablak helyzetben, de egyáltalán nem lehetünk nyugodtak az első negyvenöt perc után. Még akkor sem, hogy müncheni részről is jön egy látványos, jó harminc méteres lövés, amibe a kapufa is beleremeg. Ha bemegy, akkor a forduló gólja. Így viszont félidőben megy az ellenfél egy góllal. Én meg elmegyek sörért.

Akkora tömeg rohamozza meg a pultokat, hogy otthon be se állnék a sorba. Itt viszont, mivel bent már mindenki az arénában használatos kártyával fizet, és a készpénzforgalom nullára van redukálva, egyszerűen gördülékenyen megy ez is. Bámulatos gyorsasággal szolgálnak ki mindenkit, így senki sem marad le arról, ahogyan a második félidő első percében jön egy beadás jobbról, és Treffer teljesen zavartalanul fejelhet a bal felső sarokba. Szegény Gabi már a harmadikat kapja balkézről. Amikor meg Felix Klaus megindul, és áttör a középpályán, az öregek már előre legyintenek, hogy a védők úgysem fogják megállítani. Igazuk van, és 1–4-re vezet már a Greuther Fürth.

Kész, vége, ez a hajó már elment. A közönség viszont ilyenkor mutatja meg, hogy komolyan veszi a mindörökké oroszlánok jelmondatot, és becsületesen végigszurkolja a meccset. A stadion egyik fele a másikkal felelget egymásnak, TSV, TSV, és kritikus füttyszó csak akkor hallható, ha  a vendégek hátul tologatják a labdát, és megpróbálják az időt húzni. Na meg, amikor itt is, mint sajnos mindenhol Európában, egy-egy műesést simán megúsznak annyival a vétkesek, hogy a bíró továbbot int, és nem foglalkozik az esettel. De inkább a biztatás a jellemző, mint a kritikus hangvétel, és ez így van jól.

Hazafele aztán a két csapat drukkerei egymás mellett battyognak a metróhoz, és legfeljebb egy-egy célzatos megjegyzéssel cukkolják egymást, de erőszaknak még verbális szinten sincs nyoma. Egy müncheni srácon látok egy pólót a híres felirattal: Euer Hass ist unser Stolz, avagy a ti gyűlöletetek a mi büszkeségünk.

És igen, ez nagyon igaz lehet Münchenre és Bajorországra. Mondjuk úgy, már-már szemtelen jólét van arrafelé, és ha a focitól egy kicsit elvonatkoztatunk, az utálat egy része biztosan az irigységből ered. Vagy, ahogy idehaza sokszor hallottam, a bajoroknak nagy az arca, de van is nekik mire. Hát igen, van mire.

Este azért megnézzük egy sportkocsmában azt is, ahogy a Bayern hatot gurít a Herthának. Meglepően sok Sechzig-szurkoló is ott van a képernyő előtt, pedig teljességgel megérteném, ha egy ilyen nap után nem akarnának még egy meccset látni. Ki tudja, honnan, de előkerülnek még dortmundi szimpatizánsok is, így elég sokszínű társaság jön össze szombat este a képernyők előtt. És lassan rájövök, hogy az a barátom, aki azelőtt csak a nagyobb meccseket nézte meg, most képben van minden, a Bayernt érintő kérdéssel kapcsolatban, és tudja, hogy mikor lesz a Marseille elleni BL-negyeddöntő. Schön.

Münchenben egyszerűen ragad az emberre a foci szeretete. Pedig nem mondhatjuk, hogy itt ez lenne az egyedüli szórakozása az embereknek, és azt sem, hogy olyan sűrűn lakott lenne a hely, mint mondjuk a Ruhr-vidék. És igen, azt is tudom, hogy Dortmundban több néző van. Itt viszont van két olyan csapat is, amelyért tízezrek mozdulnak meg hétről hétre. Ezek a tízezrek aztán nem szégyellik hangosan világgá kürtölni, hogy Bajorország a világ legjobb helye, és minden hétvégén ettől hangos a világ egyik legmodernebb arénája.

Magyar vagyok, és nem cserélném el a hazámat semmire. Ha viszont egyszer, bármilyen okból ki kellene vándorolnom, olyan helyre szeretnék menni, ahol a focit a fontosságának megfelelően kezelik. És München ilyen hely.

Képeinket megnézhetitek a Ki a jobb? fotóalbumában is!