XV. Olimpiai játékok, 1952., Helsinki, Finnország

A magyar olimpiai csapat 16 arany-, 10 ezüst-, és 16 bronzérmet szerez. Az összes lehetséges aranyérem 10,74%-át viszik haza sportolóink. A nemzetek versenyében az Egyesült államok és a Szovjetunió, vagyis a két szuperhatalom mögött leszünk harmadikak. Megszületik az Aranycsapat, illetve pontosabban felnő a kardcsapat mellé. Nyerünk öttusában, úszásban, kalapácsvetésben, vízilabdában, ökölvívásban, tornában, lövészetben és birkózásban is. Az ország lakossága kb. 9,5 millió fő volt ekkoriban.

Én kérem sosem voltam pesszimista alkat, most mégis fájó szívvel bár, de kijelentem: az ilyen szintű siker soha nem fog megismétlődni. De még a barcelonai 11, vagy az athéni 8 sem. Már ha minden így marad.

Hogy miért írok most erről? Nem, nem magamat akarom fényezni, hogy a - valljuk be, csalódást keltően kevés - 3 pekingi arany után észrevettem, hogy gáz van. Wow. A valódi ok inkább az, hogy a napokban olvastam egy, már-már túl pesszimista cikket a témában - igaz, ott erősen kilógott a politikai lóláb (nem is lesz link). Azt fejtegették, hogy talán egy aranyat sem nyerünk majd Londonban. Nos, bármennyire is borúlátó nemzet vagyunk, azért szerencsére még nem tart itt a magyar sport. Szerintem nyerhetünk simán négyet is.

Sportnemzet vagyunk? A kép illusztráció(?)

Baromi sokan mondják, hogy "Sportnemzet vagyunk." Nos hadd ne mondjam, szerintem milyen egy sportnemzet. Ott nem csak az a tucatnyi kajakos sportol, hanem mindenki. Mindenki ku-tya-kö-te-les-sé-gé-nek érzi, hogy elmenjen a legközelebbi egyesületbe, és ott ússzon, focizzon, kézilabdázzon vagy káposztalepkét kergessen. És persze a buksisimi minden honfitársamnak jár, aki lefutja a szigetkört, az egyetemi bajnokságban rúgja a bőrt, vagy körbebiciklizi a Balatont, de sajnos nem ez az általános. Pedig ha sok átlagember sportol, akkor előbb-utóbb meglesz annak a jótékony hatása a magyar élsportra is. Tömegbázis nélkül ideig-óráig még visz minket a lendület, még a kiöregedő generáció megmutatja egyszer-kétszer, hogy mire képes, de aztán jön a nihil, és tényleg csak pár tucat fiatal jelenti majd az egész magyar sportot.

Csák Ibolya, 1936 (A  közhiedelemmel ellentétben nem ő az első női olimpiai bajnokunk, mert Elek Ilona pár nappal korábban nyert tőrvívásban)

Halkan teszem hozzá, korábban már működött a dolog. Távolról sem célom ideológiai vitákba bonyolódni, de tény, hogy a korábbi kevésbé demokratikus rendszerek minden hibájuk és bűnük mellett komoly hangsúlyt fektettek a tömegsportra. A harmincas években az évszázad legnagyobb gazdasági válságából kilábalva vált a sport a tömegek szórakozásává. A gazdagabbak számára a tenisz és a műlovaglás, a kevésbé tehetősek számára az atlétika, a labdarúgás vagy az ökölvívás jelentette a testedzést. Fontos megemlíteni, hogy ekkor jelentek meg a sportpályákon a hölgyek is (tessék Csák Ibolyára vagy Elek Ilonára gondolni!). Az 1936-os olimpián Németország és az egyesült Államok mögött a harmadik helyen végeztünk a nemzetek versenyében (lásd a poszt első mondatait!)

A világháború után, 1949-ben elkezdődött a Munkára, harcra kész mozgalom, melynek fénykorában félmillió résztvevője volt (nyilván sokan bizonyos fokú ráhatásra léptek be). A legkisebb falvak résztvevőit is bevonták a sportéletbe, és számtalan tehetséget fedeztek fel. Ugyan a rendszer egy idő után már csak az élsport utánpótlásbázisaként tekintett a tömegsportra, (ezért már a hatvanas évektől kezdve folyamatosan csökkent a sportot űzők aránya) egy pár évtizeddel ezelőtti fiatal lehetőségei sok esetben jobbak voltak, mint napjainkban.

A tömegsport fontos volt a háború után is

Hangsúlyozom, a két korszak hibáival és bűneivel tisztában vagyok, nem akartam mosdatni egyiket sem. Bízom a T. Olvasók intelligenciájában, hogy nem terelik politikai síkra az esetleges vitát. Köszönöm.

Ehhez képest mi van ma? Korábban már füstölögtem azon, hogy aki akar, az sem tud feltétlenül helyet találni a sportoláshoz. Eltűnnek a grundok, a sportpályák, sporttelepek. Olyan is előfordul, hogy pont azok, akiknek deklarált célja lenne az ifjúság testi-lelki pallérozása, azok tesznek keresztbe. Nagy csinnadrattával néha felavatunk egy-egy pályát, mikor közben sokkal több szűnik meg.

Pénz

Ez a fejezet direkt rövid lesz.

Van egy rossz hírem, azok az idők már régen elmúltak, amikor valaki a hátsó kertben olimpiai bajnokká képezhette ki magát. Ma már egy aranyérem megszerzése állandó, hosszú edzéseket, és profi szakembergárdát igényel. Ezekhez pedig pénz kell. Valamiből meg kell élnie a sportolónak is, elő kell teremtenie a külföldi versenyek nevezési díját, a kiutazás és a szállás költségeit. Ráadásul meg kell vennie a legjobb cipőt, kerékpárt, úszódresszt, stb., és most ne a hipermarketek akciós áraira tessék gondolni!

Szóval az aranyak nincsenek ingyen. Az állam a rendszerváltás óta sokkal kevesebbet áldoz sportcélokra, a hazai cégek pedig nem tudják biztosítani a korábbi mannaesőt, max egy-két területen. A következmények egyértelműek.

Nem kell feladni!

XXVI. Olimpiai Játékok, 1996., Atlanta

Találjátok ki, hány aranyat szereztek a britek? Egyet. Egyetlenegyet. Pinsent és Redgrave kicsit kevesebb, mint egy másodpercet vertek az ausztrál párosra evezésben. Ennyi, kész, egy arany.

Mi történt ezután a brit sportban? Tán nyalogatták a sebeiket? Tán feladták lélekben? Talán elintézték azzal a szokásos kifogással, hogy "feljöttek a kis nemzetek"? Lófenét!

Ki emlékszik már Atlantára? A képen sir Chris Hoy kerékpáros, aki az athéni aranya mellé Pekingben nyert még hármat.

Átstrukturálták a brit sport egész rendszerét, elkezdtek több pénzt önteni bele (külön lottójátékot indítottak a sport támogatására). Mi tagadás, rárepültek a többi nagy nemzet által kicsit mellőzött sportokra is, mint pl. a kerékpár. 19 aranyat hoztak haza Pekingből. (ez az 1908-as, hazai rendezésű olimpiájuk óta a legjobb eredményük) És a fentieken túl bizonyára csináltak még ezer más dolgot, amire én nem is látok rá teljesen. Nem is az a lényeg. Hanem hogy csináltak valamit. Nem ígérgettek, nem látványtervekre csorgatták a nyálukat, nem vonogatták a vállukat, nem bújtak közhelyek és féligazságok mögé, hanem csináltak valamit.

Ismét csak halkan teszem hozzá: Egyszer már átélt a magyar olimpiai mozgalom hasonlót. 1976-ban, Montrealban "csak" négy aranyérem jött össze. Aztán valahogy mégis gatyába tudták rázni a magyar élsportot.

Tényleg ennyire fontosak az aranyak?

A magyar nép már csak olyan, hogy a megnyert olimpiai aranyak száma határozza meg, hogy a következő 4 évben mit gondol az ország sportjának színvonaláról. Az olimpián túl a legtöbb sportágat alig követjük, pl. tegye fel a kezét, aki google nélkül megmondja, hol rendezték a tavalyi öttusavébét! (annyit segítek, hogy nem Egyiptomban) Az úszást, a jégkorongot, a vízilabdát kézilabdát még csak-csak figyeljük, de az átlagos magyar embör heti-kétheti rendszerességgel csak a focit és a forma-1-et nézi.

Mondok egy csúnyát: ha leszállna egy dzsinn, és megkérné, hogy válasszak az alábbi két opció közül: Vagy nyerjen az ország 20 olimpiai aranyérmet, vagy ne szerezzen egyet sem, de cserében képességeinek megfelelően sportoljon rendszeresen mindenki - nos én gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. Tényleg megható dolog hallgatni a himnuszt, nálunk az egész család vigyázzban szokott állni a tévé előtt - de sokkal többet érne egy-egy atléta sikerénél, ha nem lenne az országban annyi szívbeteg, elhízott, magas vérnyomású, stb. ember.

*Olyan személyes jellegű dolgokba nem menjünk most bele, hogy jelen írás szerzője mennyire sportos alkat. Maradjunk annyiban, hogy egyre inkább az próbál lenni. Na, megyek is le kocogni. Ja és köszönöm Dr. PéZének és Attilának a motivációt.