A kilencszeres olimpiai aranyérmes Carl Lewis tegnap az Albert-stadionban járt, és ha már ott volt, a mentális tréning mellett némi sprintelésre is rávette a Ferencváros labdarúgóit. Ha mostantól mindenki olyan gyors lesz a csapatban, mint Somalia, akkor máris megérte, de ha nem, akkor is. Nem tudom, kinek köszönhető mindez és hogyan sikerült elintézni, hogy a klasszis atléta tiszteletét tegye a Fradinál, de hatalmas köszönet érte! A csütörtöki nap zárásaként pedig a zöldek leigazolták Andrei Ionescut, akit amúgy Glasgow szebb napokat is látott klubja, a Rangers is kiszemelt magának.

Forrás: a www.fradi.hu honlap, illetve Petimed néven író kommentelőnk

Nem véletlenül váltott ki felháborodást Magyari Péter viccesnek szánt, ám bicskanyitogatóra sikerült írása, de ugye nem áldhattak meg mindenkit olyan tehetséggel, mint mondjuk Karinthy Frigyest. Nagy sikerű, Lógok a szeren című írását most az egyik legnagyobb színészünk szavalja el nekünk. Igen, nekik szabad, és ők viccesek.

Az ember általában nem szereti, ha szembesítik a korábbi tévedéseivel. Most viszont önként nekimegyek majd azoknak a kijelentéseknek, melyeket egy bizonyos Nbcee tett még az Olimpia ellőtt. Melyik jóslat jött be, és melyik nem?

Először is írtam egy kissé pesszimista hangulatú posztot, azzal a nem túlságosan burkolt céllal is, hogy ne csak a tévé előtt tespedjünk. Ezen írás nagy részét  most is vállalom, pl. hogy érdemes az olimpiai érmesek mellett odafigyelni a lakosság általános edzettségi/egészségi állapotára is. Viszont az alábbi pár mondat hálaégnek felülvizsgálatra szorul:

"Hogy miért írok most erről? Nem, nem magamat akarom fényezni, hogy a - valljuk be, csalódást keltően kevés - 3 pekingi arany után észrevettem, hogy gáz van. Wow. A valódi ok inkább az, hogy a napokban olvastam egy, már-már túl pesszimista cikket a témában - igaz, ott erősen kilógott a politikai lóláb (nem is lesz link). Azt fejtegették, hogy talán egy aranyat sem nyerünk majd Londonban. Nos, bármennyire is borúlátó nemzet vagyunk, azért szerencsére még nem tart itt a magyar sport. Szerintem nyerhetünk simán négyet is."

Szerencsére jól rámcáfoltak a sportolók, és megduplázták az általam jósolt aranyszámot. Mentségemre szóljon, hogy nem lenézésből, hanem inkább túlzott óvatosságból meg némi tájékozatlanságból fakadt. (Igen, a "mindentudó" Nbcee tükörbe néz) No meg volt több kellemes meglepetés is, akiknek a sikerére még a szakértők sem számítottak.

Mivel a látszat ellenére baromira nem rólam szól az írás, csak röviden jegyzem meg, hogy a kocogós vállalásomat is sikerült tartani, és két cimborámmal beneveztem egy félmaratoni váltófutásra. Na mindegy, vissza az igazi sportolókhoz!

Azonban nem csak egy cikkben mérgeztem az internetet, hiszen volt itt a Kiajobbon egy poszt, ahol engem is megkérdezett Kszilard5 kolléga. Csak a saját válaszaimat értékelem, a többiekkel nem nagyon akarok kötekedni.

1. Szerinted hány érmet szerzünk, és ebből hány lesz arany? 4 aranyban bízom és összesen 15 éremben. 8 évvel ezelőtt ez még a pesszimizmus csúcsa lett volna...

Hálaégnek ez ismét a pesszimizmus csúcsa. Az érmek száma nagyjából stimmel, de ahogy fentebb is írtam, az elsőségek terén szerencsére rámcáfoltak. Nagyon örülök neki, hogy ez az alig tízmilliós ország a nagyhatalmakkal vetélkedik, és hogy az összes szomszédunknál jobbnak bizonyultunk. De külön boldog vagyok, hogy a versenyzőink az Olimpiai szellem jegyében versenyeztek. Csak pár példa: Gyurta szimpatikus nyilatkozata és megemlékezése a tragikusan elhunyt norvég versenytársáról, Joó Abigél versenyzése sérült lábbal, Pars megemlékezése egykori edzőjéről, Baji Balázs Liu Xiangnak tett gesztusa, és Risztov Éva hatalmas visszatérése. A sort még hosszan lehetne folytatni.

Reménytelenül idealista vagyok, de számomra ezek szinte többet érnek, mint ha még nyolc aranyat nyertünk volna.

Egyes világversenyeken már bevett gyakorlat, hogy az résztvevő játékosok és versenyzők klubját is feltüntetik a közvetítések során, de sajnos az olimpián ez nem így van. Amikor egy-egy sportolónk érmet nyer Magyarországnak, akkor aztán a kommentátor hirtelen lelkesedésében vagy hozzá tudja biggyeszteni a mondandójához, hogy mely város és mely klub olimpikonjáról van szó, vagy nem. Pedig klubélet nélkül nincs élsport, és közösségi érzés nélkül nincs igazi identitás. A britek a kerékpárban aranyat szerző versenyzőik szülővárosában aranyszínűre festik a postaládákat, mi meg most nézzük meg, hol élnek, hol készültek eddigi érmeseink Londonra.

Azt hinné az ember, hogy a megfelelő minőségű sportközvetítés alapkövetelmény egy olimpia idején. Aztán valahogy mégis emiatt bosszankodunk a legtöbbet.

A negatív példákat szándékosan nem nevesítem, csak a végén teszek kivételt.

Először is, nem árt, ha ismerjük az adott sportágat. És most nem csak arra gondolok, hogy benyaljuk a 10-20 alapszabályt, hanem hogy utánanézünk, mi miért történik a pályán/tatamin/medencében stb., mik azok a stratégiák, melyeket követnek a sportolók, milyen különleges esetek vannak, stb. Ha valaki az olimpiai döntőben csodálkozik rá ezekre, az már régen rossz. Az szintén jól jön, ha nem csak azt a pár mondatot olvassuk be egy-egy sportolóról, ami a Wikin is fent van, hanem egy kicsit jobban is utánanézünk a dolgoknak, különös tekintettel a magyarokra.

Külön tipp: mivel valószínűleg a magyar lakosság nincs tisztában minden sport szabályaival, ezért nem árt, ha az unalmasabb részeknél tartunk egy kis gyorstalpalót (lásd pl. a Forma-1-et, ahol korábban mindig bemondták, hogy melyik helyezésért hány pont jár).

Röviden: Dolgozni csak alázattal!