Benito Mussolini történelmi megítélése Olaszországban még mindig nagyon ellentmondásos. Mondjuk úgy, hogy a Ducéról alkotott általános kép ott nem olyan egyértelműen rossz, mint ahogyan azt Európa többi részén várnák az emberek a múlt század történelmének ismeretében. Sokan nem tudják hova tenni azt, amikor Di Canio azt mondja, hogy "fasiszta vagyok, nem rasszista", vagy amikor Silvio Berlusconi kifejti, hogy a Mussolini-kormány a faji törvényeket leszámítva jól tette a dolgát, a deportálásokat meg úgysem tudta volna megakadályozni, mert az Németország akarata volt.

Nehéz rendet tenni a fejekben, de a World Soccer magazin legújabb számában van egy érdekes cikk, amely segítségünkre lehet, és egy tippet is ad arra, hogy miért hiszik azt sokan tévesen, hogy Mussolininek a Lazio volt a szíve csücske.

Most, hogy a magyar pénzügyminiszter felvetette annak lehetőségét, hogy adott esetben leállíthatják a hazai stadion-beruházásokat, még inkább érdemes elolvasni azt a cikket, amely a World Soccer magazin legújabb számában foglalkozik a témával, és amely szerint sok éves hanyatlás után most indulhatna el felfelé a focink. Nyilvánvaló, hogy a cikk megjelenésének időpontjában még szó sem volt a stadionépítések leállításáról, ahogyan hivatalosan most is minden a terv szerint halad, és nagyon kicsi az esélye annak, hogy a kormány ilyen drasztikus lépésre szánja el magát.

Mielőtt nagyon belemélyednénk az írás tartalmába, érdemes azt a táblázatot is megnézni, amelyet a magyar bajnokság nézőszámairól közül. Ahány forrás, annyiféle adat, az övék például ezt mutatja:

Még ha a most folyó szezonból hátra is van például egy FTC-MTK örökrangadó (amelyet Győrben rendeznek, gratulálunk), tegye fel a kezét az, aki határozott emelkedő tendenciát lát ezekben a számokban! Maga a szerző is kiemeli, hogy az elmúlt évtizedben hatszor bajnoki címig jutó Debrecen idei átlagnézőszáma ötezer alatt van, azt meg csak én teszem hozzá, hogy a tegnapi napig a Győri ETO hazai meccseire is csak jó háromezren voltak kíváncsiak. Aztán most, hogy lehetett bajnokot avatni, meg kézilabdás lányokat ünnepelni, kiment a meccsre 13 700 ember. Mondhatjuk, ez már valami, de magam is voltam egy ETO-Fradin 1998-ban, és akkor több, mint kétszer ennyien voltak a lelátón. Most el se férnének ennyien.

Blogunk történetének legbizarrabb összehasonlítása következik, amelynek apropóját a Real Madrid szurkolói adták. Habár nem nagyon akarták a spanyol fővárosban, hogy a drukkerek nagy szimpátiatüntetést szervezzenek José Mourinho mellett, az alábbi transzparens Adolf Hitler portréjával valahogyan csak közszemlére került:

Igaz, a két szakember foglalkozása merőben eltér, és nem is hinnénk, hogy a portugál edzőzseni olyan kegyetlen zsarnok lenne, mint a Führer volt, de vezetői képességeknek egyikük sem volt soha híján. Más dolog hadsereget vezetni, és más egy klubcsapatot, hiszen a futball nem háború. De a fenti képet nézve felmerül a kérdés, hogy akkor ki volt hatékonyabb a saját területén: a Special One vagy Onkel Dolfi?

Kedvenc demokráciaféltő rádiónk újra elemében van, és ma reggel hallhattuk, hogy az alkotmányosság védelmezése és a kormányzatnak való odamondagatások között jut idő egy rövid filmajánlóra is. Van ugyanis ez A csodacsapat című, a közszolgálati média által is agyonhájpolt produkció, amelyet valaki tőlük is megnézett, és akivel ma reggel egy gyors interjút készítettek. A műsorvezető hölgy egy furcsa felütéssel kezdte a beszélgetést, elmondva, hogy Nick Hornby Fociláz című könyvének úgy vágott neki, hogy nem volt benne biztos, hogy végigolvassa-e, de szerencsére a stílus jelentősebbnek bizonyult, mint a téma. Igen, ezt mondta. Arról a könyvről, ahol a szerző azt fejti ki, hogy az Arsenal és a futball az élete, hogy ez volt az a csatorna, amelyen keresztül újra kommunikálni tudott a családtól külön élő édesapjával, és hogy kamaszkora egyetlen igazi beavatása az volt, amikor a Highbury stadion családi szektorából átsétált a B-középbe. Szóval mindez a riporter asszony szerint lényegtelen.

Labdarúgó vb-selejtező
Magyarország–Románia 2–2

Bármit is ír az ember a zárt kapus magyar-román kapcsán, lesz olyan, akinek majd nem tetszik a vállalt vélemény. A két véglettel (mindenben mi magyarok vagyunk a hibásak / mindenben a nemzetközi cionista összeesküvés a hibás) kár foglalkozni, bár elég furcsának tartom, hogy rengetegen csak így képesek gondolkodni. Ami viszont visszataszító volt, az az, ahogyan a média az egészhez viszonyult. A kereskedelmi tévéktől számíthattunk is arra, hogy előre a balhét keresik, sőt, a legtöbben szinte csak ezzel foglalkoztak, és csak ilyen irányban tettek fel kérdéseket a meccs előtt. Az viszont talán minden jó érzésű honpolgárban visszatetszést keltett, ahogyan a közszolgálati televízió reggeli műsora foglakozott a témával. Mármint a botránnyal. És természetesen nem azt nevezték botránynak, ahogyan Mészáros és Varga szerencsétlen mozdulatai román egyenlítéshez vezettek az utolsó percben.

A Klub rádióban ma reggel hallottam Hegedűs Csaba szövetségi elnök véleményét arról, hogy mindenféle indoklás nélkül megszületett az a döntés, miszerint a birkózást 2020-tól levennék az olimpiák műsoráról. Habár a rendezésre pályázó három városból kettő (Tokió és Isztambul) deklarálta, hogy náluk bizony lesz birkózás, joggal aggódhatunk sportág jövőjéért. Mi nem is olyan régen tíz érvet találtunk arra, miért kell a programban tartani ezt az ősi sportágat, és Hegedűs úr nyilatkozata ezt alátámasztotta. Nem csak azért, mert elmondta, hogy Londonban 71 ország versenyzői birkóztak meg egymással, és vittek haza érmet négy kontinens 26 országába. Hanem azért, mert a mindenkit meghökkentő döntés példa nélküli összefogást hozott.

A fenti képet Jordan Burroughs amerikai szabadfogású birkózó posztolta ki Twitterre. A 25 éves versenyző úgy lett London olimpiai bajnoka, hogy a 74 kilogrammosok döntőjében legyőzte az iráni Sadegh Saeed Goudarzit. Sportemberektől megszoktuk azt, hogy tisztelik egymást, és a nagy meccsek után összeölelkezve fényképeztetik magukat, de most, 2013-ban ennél sokkal  többről van szó, hiszen nagy politikusok is megmutatták, mennyire fontos nekik ez az ügy.

Ja, meg a gólya hozza a kisbabát. Kényes témáról osztok véleményt most majd, de nem finomkodom. Doppingról lesz szó, hazugságra szocializált élsportolókról, álszentségről, de még kicsit Schmitt Pálról is.

Bush és Armstrong

Reméljük nem, ugyanis természetesen az MLSZ fellebbezni fog ez ellen a gyalázatos döntés ellen, miszerint a tavaly Nagyboldogasszony napján rendezett barátságos, Izrael elleni mérkőzésen elhangzottak miatt zárt kapus lesz a Románia elleni labdarúgó vb-selejtezőnk. A öntéshozók figyelmébe ajánlanék egy transzparenst, amelyet éppen román barátaink voltak képesek Moldováig cipelni akkor, amikor nemzeti tizenegyünk ott játszott Eb-selejtezőt. Emlékszik még valaki erre?

Blatter jön itt a zéró toleranciával a rasszizmus elleni harcban, de valahogy úgy érezzük, hogy magyarokkal szemben mindent meg lehet csinálni büntetlenül, míg másokkal szemben, hát... a mérce kettőssége? Példastatuálás? Vagy pont most kezdjük a rasszizmus elleni harcot?

Priméra División 13. forduló:
Levante–Barcelona 0–4

Katalánnak lenni jó most. Akkor is, ha a vasárnapi választások után némi politikai krízis van a rabok legyünk vagy szabadok kérdéskört illetően, és így még nagyobb szimbolikus jelentősége volt annak, hogy Iniestáék ismét a vesebajos Re-Load album borítós nemzeti színű mezükben léptek pályára a Levante vendégeként gránátvörös-kék helyett. Akkor is, ha idegenben amúgy is így szoktak játszani, és akkor is, ha a házigazda meze amúgy is piros-kék.

A kép forrása a www.fcbarcelona.cat oldal

Igaz, a régió fejlettsége még a nagy gazdasági válság éveiben is irigylésre méltó, és a mostani függetlenség-pártiakat is leginkább az zavarja, hogy Barcelona és környéke adja a legtöbbet a közösbe, mégis ők szívnak a legtöbbet az ország adósságai és leminősítései miatt. Hanem van itt más is, aminek lehet örülni, és mindez Dani Alvés kényszerű lecserélése után vált nyilvánvalóvá.

Kommentár nélkül

Manmohan Szingh indiai és Júszaf Raza Gíláni pakisztáni miniszterelnök eszmecseréje a krikett világbajnokság elődöntőjében.

kép: Getty Images

Orbán Viktor magyar és Robert Fico szlovák miniszterelnök eszmecseréje a Slovan Bratislava – Videton EL-selejtezőben

kép: SITA

Az 1936-os olimpiát Berlinben rendezték meg, és ezzel kapcsolatos rossz érzéseimről már meséltem korábban. Ami most következik, az egyeseknek talán morbid vagy húzós lesz, de bizony Adolf Hitler is megmutatta nagy ritkán emberi oldalát. Például akkor, amikor a nagy rivális amerikaiak legyőzésére készült a 4x100 méteres női síkfutásban Németország, ő pedig ott szurkolt a lelátón. Nézzük meg, mi is történt ezen a versenyen!

A váltórudat elejtő Ilse Dörfeld zokogva borult le a pályára. A verseny után Hitler az egész csapatot magához hívatta – és nem, nem azért, hogy táborba vigye őket vagy ilyesmi, hanem hogy személyesen próbálja megvigasztalni őket és lelket verni beléjük. Dörfeld amúgy 1992-ben, 80 éves korában hunyt el.

És igen, vannak olyan pillanatok, amelyek nem nagyon illenek a kialakult képbe...

Akit csak egy kicsit is érdekel a sportok világa, alighanem hallott már arról, hogy az egykori NDK sikerei még a legenyhébb megfogalmazás szerint is gyanúsak. Már a nyolcvanas években egyértelmű volt mindenki számára (még a szocialista országokban is!), hogy a keletnémetek orrba-szájba doppingolták a sportolóikat. Ezt a témát fogjuk most részletesen körüljárni.

Erősen ajánlom az alábbi filmet, ez volt a fő forrásom, a Franke-Beredonk cikk mellett (a harmadik szöveg, amiből sokat vettem át, az ez, igaz a pontossága nem mindig volt meggyőző):

Mivel több, mint háromnegyed órás, ezért a sietős olvasók kedvéért röviden összefoglalnám a lényegét, pár kiegészítéssel.

Mottó: Doppingszereket sajnos minden országban szedtek egyes sportolók. Doppingoltak keleten, doppingoltak nyugaton, sőt még Magyarországon is. Doppingoltak a múltban, doppingolnak a jelenben, és valószínűleg még ezután húsz évvel is lesznek kínos lebukások. Az NDK-s ügy azért páratlan, mert soha nem fordult még elő, hogy egy országban ilyen szinten intézményesítve legyen a doppingszerek használata.

Ha valakinek nem lett volna világos, hogy mit jelent az, hogy Dagesztán geopolitikai fekvése szerencsétlen, és hogy miért is volt jobb Dzsudzsák Balázsnak ezerötszáz kilométerre lakni előző csapata hazai pályájától, akkor a híreket olvasva most rájöhetett. Naszir Gadzsihanov háromszoros Európa-bajnok birkózót, a mostani sportminiszter-helyettest főnöke halála után négy nappal megölték, ráadásul nem is finomkodva: egy sorozatot eresztettek bele, amikor autójában ült Mahacskalában. A feltételezések szerint a merénylet a miniszteri pozíció utódlásával hozható összefüggésbe.

Bizonyára voltak, akik megdöbbentek a hír hallatán. Ha azonban valaki néha figyeli, mi zajlik a Kaukázusban, akkor sajnos különösebben nem tartja meglepőnek a hírt – akkor sem, ha nem feltétlenül érti mindig a dolgok miértjét. Szemezgessünk csak az elmúlt bő egy évből.

A Copa del Rey történetének két legsikeresebb csapata küzdhet meg ezúttal a trófeáért. Két olyan csapat, amely kicsit csalódott lehet az európai kupaszereplés után, habár tiszteletreméltó eredményt értek el. Az egyik azért, mert az elmúlt négy évben négyszer jutott be a Bajnokok Ligája legjobb négy csapata közé, és kétszer a legjobbnak is bizonyult, de idén sem sikerült a címvédés. A másik pedig azért, mert negyven év után ismét egy európai kupa döntőjébe jutott, ám ott alulmaradt madridi riválisával szemben. Igen, a huszonötszörös spanyol kupa győztes FC Barcelona és a huszonháromszoros győztes Athletic Bilbao most ismét ebben a sorozatban döntheti el, ki a jobb.

Sokba fájhat a sportkocsmáknak az olimpia és a labdarúgó Európa-bajnokság eseményeinek közvetítése. A hírek szerint 50 ezer forinttól akár 950 ezer forintig is terjedhet az az összeg, amelyet a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alapnak kellene önbevallásos alapon befizetni, ha az illető hely nem akar később büntetést kapni azért, mert emberek sörözve élvezik a meccsnézést a bárpultnál. A hivatkozási alap az, hogy a közvetítések jogdíjai bizony nem voltak olcsók.

A visszás csak annyi a dologban, hogy "odafent" nem voltak mindig ilyen érzékenyek a jogíjakra fociügyekben.

Angol részről Vilmos herceg, az FA elnöke is bejelentette, hogy lemondja részvételét a 2012-es Európa-bajnokság ukrajnai rendezésű eseményein. Nem ő az első politikus, aki bojkotott hirdet a társrendező országgal szemben, de mivel mindezt az angol labdarúgó szövetség fejeként teszi, távolmaradása talán fájóbb az ukránok számára, mint mondjuk Merkel asszonyé. Mint ismert, a diplomáciai feszültség oka az, hogy Julija Timosenko ex-miniszterelnököt bebörtönözték, és a hírek szerint őrzői emberi méltóságában is megsértették, és bántalmazták.

Nehéz ügy, amelyben nehéz állást foglalni (tetszettek volna akkor gondolkodni, amikor Ukrajnának adták a tornát, Kínának meg az olimpiát), így nem is teszem, inkább emlékeztetnék két korábbi, és egyértelműbb esetre.

Ez a blogbejegyzés nem azoknak szól, akik már azóta a Celtic Football Club szurkolói, amióta az eszüket tudják, és nem kíván versenyre kelni azokkal sem, akik már régóta a Népsport Kelta Útján járnak – ők valószínűleg úgyis sokkal többet tudnak a klub történelméről, mint én. Egyszerűen csak egy személyes vallomás következik arról, hogy mi minden teszi számomra rendkívül szerethetővé ezt a csapatot (szurkolójuknak csak azért nem mondom magam, mert elég nekem a Fradi és a Barcelona, de ha bárki más ellen játszanak, akkor bizony értük szorítok). Ha vannak, akik életkoruknál fogva, vagy más irányú érdeklődésük miatt mégsem tudnak minden fontos dolgot a Celticről, és mégis olvassák ezt a blogot, annál jobb. Mert Glasgowban kicsiben ott van a keresztény Európa reformáció utáni történelme, és ez a hatszázezres város az egész világnak példát mutat futballfanatizmusból is. Vágjunk hát bele a mesélésbe!

Időről időre visszatérő szereplője blogunknak Barack Obama, aki többnyire kedélyes és szívélyes elnökként szereti tiszteletét tenni Amerika jeles sporteseményein. Az Egyesült Államok legfontosabb embere ezúttal a Boston Bruins Stanley-kupa győztes csapatát fogadta a Fehér Házban.

A találkozó egyedüli szépséghibája annyi volt, hogy Tim Thomas, aki a rájátszásban többször is hihetetlen bravúrokkal járult hozzá a bostoni sikerekhez, nem volt jelen a gálán. Távolmaradását ráadásul nem egészségügyi vagy egyéb, hanem ideológiai okokkal magyarázta.

Romániában áll a bál. Az ottani sajtó már azt vizionálja, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor magyar zászló lesz a román diadalíven, és ki tudja még milyen szörnyűségek fordulnak elő. Mindezt azok után írták le neolatin szomszédjaink, hogy válogatottjuk – Tánczos Barna szövetségi elnök szavaival élve – történelmi jelentőségű győzelmet aratott jégkorongban Magyarország legjobbjai felett. Hogy akkor mi a román para oka? Csupán az, hogy a mérkőzésén helyszínén, Csíkszeredán a hazai válogatott tagjai is Kölcsey Ferenc Himnuszát énekelték, és mindezt azzal súlyosbították, hogy a helyi szokásokhoz híven a székely himnuszt is elénekelték a közönséggel.

Az amerikai egyetemi kosárlabda 2011/12-es szezonja múlt pénteken, a veteránok emléknapján vette kezdetét. Észak-Karolina és Michigan állam csapatai az alkalomhoz illő helyszínen, a USS Carl Vinson nevű, Nimitz-osztályú repülőgép hordozó hajón csaptak össze.

Nem mindennapi dolog történt tegnap: az Egyesült Államok spanyol nagykövete, Gregory Crouch átadott egy levelet Sandro Rosellnek, egyenesen Barack Obamától, az USA elnökétől.

Ebben a levélben megköszönte a sok ajándékot, amit a csapat adott neki, amikor a Fehér Házba látogatott, többek között két mezt, melyet a helyszínen alá is írtak.

Amikor sokan még nem neteztük, legalábbis otthonról nem, akkor még az is az újdonság erejével hatott számunkra, hogy az apáink idejéből ránk maradt totó mellett (vagy helyett) tippmixelhetünk is, ha úgy tartja úri kedvünk. Aztán, ahogy kinyílt körülöttünk a világ, tapasztaltuk, hogy vannak szlovák fogadóirodák is, meg van bwin, sportingbet és ki tudja még mi minden, ami nem a magyar állam kezében van, és ahol nem kell feltétlenül kötésben fogadnunk kedvenceink meccsére, és még az oddsok is kicsit jobbnak tűnnek.

Barcelona szurkolónak lenni nem egyszerű, hisz sokan nem szeretik, ha valaki a világ legjobbjának szurkol. Persze, vannak olyanok is, akik csak a sikerek idején csatlakoztak a csapathoz, de olyanok is, régóta kitartanak a csapat mellett.

Akkor is kitartottak, amikor a kiesés hűvös szele borzolta a kedélyeket, miközben Gaspart úr Van Gaallal karöltve ásta a csapat sírját széles mosollyal az arcán, vagy amikor Bonano potyáin röhögött az egész világ... Megszenvedtük Reizigert, Oleguert, Ibrahimovicsot, akik sok kellemetlenséget okoztak nekünk, a csapat szurkolóinak.

A Watfordba tervezett Nigéria-Ghána barátságos labdarúgó mérkőzéshez hasonlóan a mai Anglia-Hollandia barátságos meccs is törlésre került a Londonban és az ország egyéb nagyvárosaiban randalírozó csőcselék miatt. A brit rendőrség nyilatkozatai alapján az utcákra kivezényelt tizenhatezer bobby mellett sem erőforrás, sem idő nincs futbalmeccsek biztosítására. az FA elnöke, David Bernstein elmondása szerint még soha nem volt arra példa Angliában, hogy labdarúgó mérkőzés ilyen okokból maradjon el. "Nagyon szomorú vagyok, de a játékosok biztonsága érdekében sajnos ez volt az egyetlen dolog, amit tehettünk" – nyilatkozta az elnök.

A Premier League prominensei csütörtökön fognak dönteni, de jelen helyzetben úgy látják, hogy legrosszabb esetben is csak a londoni rendezésű meccseket kell elhalasztani. A ligakupában viszont maradtak már el mérkőzések, tegnap például a West Ham United fogadta volna hazai pályán az Aldershotot, és a Bristol City már hétfő este sem tudott pályára lépni, hiszen akkora már oda is átterjedtek a Tottenhamből induló zavargások.

A londoni születésű Rio Ferdinand twitteren a következőket írta az események kapcsán: "Ugyan ki akar focit nézni, amikor az országunkban ekkora a felfordulás?! Nem tudom, hogy mit mondhatnék a fiataloknak, de tévéket ellopni és ártatlan emberek házát felgyújtani egyáltalán nem jelent megoldást semmire." A válogatott hátvédhez csatlakozott Wayne Rooney is, aki arra kérlelte a zavargókat, hogy gondolkozzanak el, mit is tesznek a saját hazájukkal, és jöjjenek már rá, hogy ideje lenne abbahagyni.

Forrás: www.espn.com

Labdarúgó NB I, 2. forduló:
Ferencváros–Diósgyőr 1–1 (1–0)
Albert Flórián Stadion, 6000 néző

Ahogy Nick Hornby, a Fociláz szerzője is mondja, a futballdrukkerek 99%-a soha életében nem ütött meg senkit, viszont képes a pénzét és idejét arra áldozni, hogy nyomorúságosan vacogjon a hidegben. Hogy ez miért jutott most eszembe? Azért, mert mostanában megint erősödnek idehaza azok a hangok, amelyek a futballszurkolót és a bűnözőt szinonimaként emlegetik, és az új "huligántörvény" is számos, eddig szabálysértésnek minősülő tettet minősít bűncselekménnyé, de persze csak akkor, ha az eset sporteseményen vagy annak környékén történik.

Nem tudom, hogy valóban tartani kell-e attól is, hogy most már egy Üllői úti gyorshajtás után kitilthatnak majd a Fradi meccseiről, amennyiben ezt a szabálysértést zöld-fehérben követem el, de azt kikérem magamnak, hogy potenciális bűnelkövetőként tekintsenek rám. Túl vagyunk már azon az évszázadon, amikor a kollektív bűnösség jegyében hozták törvényeket Európa-szerte. Fradi-szurkoló vagyok, nem bűnöző, és próbálok valahogy elboldogulni hazámban, az egymillió biztonsági őr országában.

Gumbaraics Kázmér egykori piaci zöldséges elég sokra vitte élete során: egyszerre csak az egyik kiemelt sportág egyik hazai fellegvárának klubelnöke lett, úgy érezte, ez szakmai csúcsa, mindent elért, amit el lehetett, most már azt csinálhat, amit akar.

Jól menő válallkozásai voltak, ezért megtehette, hogy szponzorként beszáll kedvenc klubjához, aztán, ahogy telt-múlt az idő, jött a gazdasági válság, előbb főtámogató lett, majd tulajdonos, végül a süllyedő hajó kapitánya is egyszemélyben.

Öntörvényű ember volt, aki elvárta, hogy mindig neki legyen igaza, akkor is ha nincs, elvégre a pénzt ő adta. Márpedig a sportban a pénz az úr. És, hát hiába törte a fejét, pénzből sose volt elég, ráadásul, mintha az egész ország összeesküdött volna a sport ellen, mindenki keresztbe akart volna tenni neki.

Az IIHF hivatalos honlapján nézelődtem a ma esti Szlovákia-Csehország jégkorong derbi előtt, és találtam pár érdekes dolgot. Megemlítették például azokat a játékosokat, akik annakidején játszottak még a csehszlovák válogatottban, és ma este is a jégen lesznek. A cseheknél Jaromir Jagrnek, északi szomszédainknál pedig Jozef Stümpelnek is vannak szép emlékei ebből a korszakból, de a legmeghatóbb sztori a szlovák csapatkapitányé, Pavol Demitráé.

Franciaországban pillanatok alatt országos botrányt kavart a hír, miszerint tavaly novemberben a labdarúgó szövetség azon gondolkodott, miképpen lehet a válogatott számára olyan labdarúgókat kiválasztani, akikben erős a francia identitás, és fel sem merül bennük, hogy más ország válogatottjában játsszanak. Ahogy az várható volt, a közéleti és poltikai lapok többségének konstruktivitása a rasszista kártya kijátszásában merült ki, pedig annál azért sokkal bonyolultabb a helyzet, mint hogy egy "Laurent Blanc monnyonle!" felkiáltással lerendezzük.

Sportáganként eltérő a hozzáállás a játékos-honosítás kérdéséhez. Ha viszont ránézünk az olasz jégkorong válogatott keretére, és olyan neveket találunk, mint Johnson meg Watson, akkor akkor mondhatjuk, hogy ebben a közegben ez egy teljesen elfogadott dolog. Persze,  jobb az, ha már a név is mutatja, hogy az illető rendelkezik anyaországi gyökerekkel, mint a montreali születésű Giulio Scandella – hazánk válogatottjában is van példa idegennek hangzó és magyaros nevű honosított játékosra. Hadd mutassak be most három olyan embert Ted Sator szövetségi kapitány keretéből, aki érintett a témában.

"Fradi volt, Fradi, lesz, míg a Földön ember, még egy ember, még egy magyar ember lesz!" - ez az utolsó mondata az egyik kedvenc Fradi-indulómnak, és bizony, a dalnak van aktualitása a Ferencváros jelenlegi helyzetét elnézve. Nemrég olyan szavak is megjelentek a klubról szóló hírekben, mint végelszámolás, csődeljárás, felszámolás, és sokak fején átfutott a gondolat, hogy egyszer majd egy Fradi nélküli Magyarországban kell élnünk. Nyugodjunk meg, ez nem fog megtörténni.

Mert, ahogy azt az induló is sugallja, egy ilyen nagy hagyományokkal rendelkező klubot nem lehet csak úgy eltüntetni. Ha mégis bekövetkezne a legrosszabb dolog, amitől mostanság tartunk, akkor is van kiút.  A firenzei lilák már egyszer megmutatták, hogy van élet a felszámolás után. Talán sose kell róluk példát vennünk, de akkor is érdemes megismerni nagy vonalakban a Fiorentina Viola történetét.