Lenézed a HRT-t? Röhögtél a Super Aguri kínlódásán? Fogtad a fejed a Minardi csetlései-botlásai miatt? Nos kedves barátom, ezek az istállók messze nem a legrosszabbak. Engedjétek meg, hogy prezentáljam a forma-1 három leggagyibb csapatát, melyekhez képest még a Marussia is egy McLarenbe oltott Red Bull!

3. Life (1990)

Piros és olasz, de nem éppen Ferrari

A Sports Illustrated remek fotósorozata számos sportolóról mutat meg gyermekkori fényképeket. A Messier-család jóvoltából most láthatjuk, hogy a kis Mark már egészen fiatalon is gyakorolhatta, hogy milyen érzés egy nagy trófeát átvenni. Sokan csak álmodnak róla, hogy a Stanley-kupát megérinthessék, de vannak, akik ezeket az álmaikat valóra váltják. Ha egy gyerek azt mondja neked: "egyszer nagy bajnok leszek!", akkor sose nevesd ki, hanem ha teheted, támogasd ebben. Egyszer még nagyon büszke leszel rá.

Az 1936-os olimpiát Berlinben rendezték meg, és ezzel kapcsolatos rossz érzéseimről már meséltem korábban. Ami most következik, az egyeseknek talán morbid vagy húzós lesz, de bizony Adolf Hitler is megmutatta nagy ritkán emberi oldalát. Például akkor, amikor a nagy rivális amerikaiak legyőzésére készült a 4x100 méteres női síkfutásban Németország, ő pedig ott szurkolt a lelátón. Nézzük meg, mi is történt ezen a versenyen!

A váltórudat elejtő Ilse Dörfeld zokogva borult le a pályára. A verseny után Hitler az egész csapatot magához hívatta – és nem, nem azért, hogy táborba vigye őket vagy ilyesmi, hanem hogy személyesen próbálja megvigasztalni őket és lelket verni beléjük. Dörfeld amúgy 1992-ben, 80 éves korában hunyt el.

És igen, vannak olyan pillanatok, amelyek nem nagyon illenek a kialakult képbe...

1993-ban bizony még más volt a világ. A magyar válogatott szövetségi kapitányát Puskás Ferencnek hívták, és Urbán Flóriánnak is volt még bajsza (arról nem is beszélve, hogy akkor még támadó középpályás volt). Az íreknél pedig még Roy volt a Keane, és nem Robbie, akit ma este láthatunk majd akkori kapitányunkról elnevezett stadionunkban. Addig is nosztalgiázzunk egy kicsit, hozzátéve, hogy az akkori végeredménnyel most is kiegyeznénk.

Update: kispesti kolléga hívta fel a figyelmet arra, hogy akkori kezdőcsapatunkban hét olyan játékos is volt, aki akkoriban vagy később középhátvédként szerepelt klubjában.

A 2000-es Eb minden szempontból a kedvencem. Nem kell szuperlatívuszokkal, és különböző legekkel élnem, hisz aki látta, maximum megértően bólogathat, hisz ennyi drámát, komikus és kiakasztó momentumot kevés (általam és korosztályom által is látott) viadal hordozott magában. Ha nem lett volna olyan a döntő, amilyen, már a hollandusok szánakozva (vagy megfordítva: az olaszok ironikusan, mégis őszintén) kacagtató elődöntője is elég lenne ahhoz, hogy még szakállas vénemberként is felemlegessem az Euro2000-et, de a gall kakaskák, és a Fortuna úrasszony lábszárát csókolgató dzsigolók közötti kenyértörés örök időkre bevésődött a "Miért szeretem annyira ezt a hülye játékot?" megfelelő rovátkájába.

A 2000-es Európa-bajnokságon Portugália aranygenerációjának jó esélye volt a döntőbe kerülésre. Az akkori válogatott erejét és tartását jól mutatta, hogy kétgólos hátrányból is fordítottak Anglia ellen, na meg az, hogy a gyengélkedő németek ellen a cserejátékosaik is elegendőek voltak egy 3–0-ás győzelemhez. Az elődöntőben aztán jött Franciaország, és jött Zinedine Zidane, aki az ezredfordulón volt a csúcson (elég csak a két évvel korábbi vb-döntőn fejelt góljaira visszaemlékeznünk). Most, 12 év elteltével is azt mondom, óriásit játszott a francia-portugál elődöntőn is.

Ahogy ezeket a képsorokat nézem, újra nosztalgikus érzésem támad, és nem, nem csak azért, mert akkor fiatalabb voltam.

Ma ismét a 2000-es Európa-bajnokságra emlékezünk. Fehérorosz barátom, Oleg Belanov, akit mi mindig csak Bélának becéztünk, egy igencsak izgalmas élménybeszámolóval jelentkezett – úgy látszik, élénken élnek még benne a 12 évvel ezelőtti emlékek. Most elmeséli, milyen élményben volt része a holland-olasz elődöntőn. A meccsen, amelyen az Eb-re vészmegoldásként kezdőkapusnak benevezett Francesco Toldo olasz nemzeti hőssé vált.

Képünk csak illusztráció, mert persze fényképezőgépet ezúttal se vitt magával Bélánk

A közelgő 2012-es Európa-bajnokságra készülvén a_fater azt találta ki, hogy írjunk az eddigi legjobb Eb-meccsekről egy-egy élménybeszámolót. Gondoltam bevállalom a legjobb Eb egyik legjobb meccsét. Minden korunkbeli (30 +/- 5 év) focibolond egyértelműen a 2000-es Eb-t jelölné meg a szubjektív legyen ön is milliomosban erre a kérdésre válaszul: ön szerint melyik volt a legjobb labdarúgó torna 1990 és 2010 közt?

Mai Eb-sztorinkkal visszautazunk 1996-ba, és visszakanyarodunk ahhoz az angol válogatotthoz, amely gond nélkül jutott tovább a csoportjából, ahogyan az egy rendező ország csapatától illik. Gazzáék aztán tizenegyesekkel túljutottak Spanyolországon is. Közben a németek Horvátországot ejtették ki, így az elődöntőben jöhetett az igazi presztízsharc, a történelem egyik legpikánsabb párosítása: Anglia–Németország.

A Wembleyben aztán 75 ezer szerencsés szurkoló olyan meccset láthatott, amelyet soha nem fog elfelejteni. Feszültség, 120 perc tömény izgalom, és egy mérkőzés, amelyet Puhl Sándor magabiztosan tartott kézben, hiszen mindössze három sárgát kellett kiosztania. Még mindig élesen élnek a képek: Gascoigne szögletét Adams közvetítésével Sherar fejeli a hálóba, aztán negyed órán belül egyenlítenek a németek. Basszus, kár írogatni, nézzük inkább meg!

Nagyon sajnáltam az angolokat. Ha Paul Gascoigne lába egy mérettel nagyobb, akkor tán nem is kell tizenegyeseket lődözni, hiszen akkor elérte volna azt a fránya labdát a hosszabbításban (sajnos ez kimaradt a fenti videós összefoglalóból, de gondolom sokan emlékeznek rá).

Emlékszem, 2008-ban hivatalosak voltunk akkori barátnőmmel egy esküvőre, és egy perccel azután, hogy elfogadtuk a meghívást, eszünkbe jutott, hogy a C-csoport első helyezettje és a D-csoport második helyezettje fog aznap negyeddöntőt játszani. És, mivel értettünk a focihoz, meg voltunk győződve róla, hogy nagy valószínűséggel Hollandia megnyeri a csoportját, Oroszország pedig másodikként jut tovább. Annak tudatában pedig, hogy ő az oroszoknak szurkolt, én pedig az Oranjénak, már csak Murphy törvénykönyvének ismeretében tudtuk, hogy ez már biztosan így is lesz.

Emlékszem a pillanatra, amikor a lagzin a násznép fociszerető részével összekacsintva a megfelelő pillanatban kihúztunk a tévéhez, aztán nem sokkal később megnyugodtunk, mert a vőlegény is ezt tette. Szerintem helyesen cselekedett, mert 120 perc tömény izgalom várt rá, amelyet sosem felejt el, és amelyet most nagyon összesűrítünk itt nektek:

Igen, ez volt az a meccs, ahol ha nem is könnyen, de Guus Hiddink az oroszok kapitányaként kiütötte hazája válogatottját az Európa-bajnokságról.

Sokan rettegtek attól a múlt században, hogy 2000-ben majd eljön a világ vége. Aztán nem történt semmi, azon kívül persze, hogy Németországnak majdnem eljött. Minden idők talán legrosszabb Nationalelfje volt az, amelyik a holland-belga rendezésű Európa-bajnokságon égette magát a torna legöregebb keretével, pedig volt közöttük egy-két klasszis spíler. Hogy kik is? Idézzük fel ezzel a videóval.

Spílerek ide vagy oda, Németország egy Románia elleni 1–1-es döntetlennel kezdett, mégpedig a sikeres török integráció első fecskéjének, Mehmet Schollnak a góljával. Akkor még nem sejtették, hogy ez lesz csapatuk egyetlen szerzett gólja és egyetlen szerzett pontja a tornán.

Mivel a holland válogatott mindig is a kedveceim közé tartozott, az Eb-sztorik mai fejezete nem itt, hanem a csapat hivatalos Népsport blogján, az Oranje blogon olvasható. Jó nosztalgiázást mindenkinek!

Az 1996-os volt az első olyan Európa-bajnokság, amelynél már felmerült bennem az igény, hogy minden mozzanatát végig kövessem. Tizennégy évesen nem fogalmazódott meg bennem igény arra, hogy idegen országok közül kedvencet válasszak magamnak. Inkább egy-egy szimpatikus csapat mellett tettem le a voksomat. Így esett választásom – először és utoljára egy nagy nemzetközi tornán – Anglia válogatottjára. A taktikai fegyelmezettségük fogott meg, na meg az, hogy a szorgos McManaman és a hatékony Shearer és a van egy olyan fineszes játékosuk, mint Paul Gascoigne (gyerek voltam még, meg a házigazdákkal is könnyen szimpatizál az ember, szóval az esetleges túlzásokat nézzétek el).

A torna nyitómeccsét csak 1–1-re sikerült hozniuk Svájc ellen, de aztán jött a Skócia elleni rangadó, amelynek második gólját sokan soha nem feledik majd:

Két meccs után négy ponttal állt tehát Anglia a csoportban, és a teljes morális válságban lévő holland csapat ellen adott volt a lehetőség ahhoz, hogy történelmi sikert arassanak Sheringhamék. Megtették.

A labdarúgó Európa-bajnokság közeledtével gondoltam, hogy egy-két régi nagy meccs felidézésével segítem a ráhangolódást az ukrán-lengyel rendezésű 2012-es tornára. Mivel eddigi életem során a legjobban a 2000-es Eb nyűgözött le, az első mérkőzést innen vettem.

Emlékszem, a szóbeli érettségi előtti estén édesapámmal az Anglia–Portugália csoportmeccset néztük. Az akkori portugál csapat nagyon szimpatikus volt nekem, így nem voltam boldog, amikor Scholes befejelte az angolok vezető gólját. Aztán amikor már 2–0-ra vezettek Beckhamék, akkor apukámmal egymásra néztünk, és azt mondtuk: ez baromira irreális, nem létezik, hogy egy ilyen gyenge ellenfél verje Figóékat, még bőven van idő arra, hogy a jobb csapat ezt helyrehozza. És lám, ez történt.

Eltelt tizenkét év, de ezt a meccset nem feledjük

Nem tagadjuk, hogy amikor jogosnak érezzük, mi is cinkeljük eleget Maradonát, de ettől még ő marad az egyik legnagyobb (és sokaknak a leges legnagyobb) focista a világon. Ráaádásul szélsőséges politikai nézetei és sportolóhoz gyakorta méltatlan életmódja mellett azért van bőven mit tennie a mérleg másik serpenyőjébe is Dun Diegónak. Ma reggel az egyik rádióban éppen Dévényi Tibi bácsi mesélte, hogy amikor annak a kisfiúnak a kívánsáságát teljesítette, aki találkozni akart a Napoli sztárjával, akkor az ígért ötperces beszélgetés helyett jó negyven percet is rászánt a világklasszis támadó a programra, majd amikor a stáb a szállodában a számlát akarta rendezni, akkor a recepción csak annyit mondtak: Maradona úr már kifizette.

A nagyvonalúság a nagyok tulajdonsága, és bizony, a legnagyobbakat még bemelegíteni is öröm látni. Köszönöm Sledger úrnak ezt a videót, amelyet átküldött, és amely valószínűleg 1989. május 17-én, a Stuttgart–Napoli UEFA-kupa döntő visszavágója előtt készült. Levelet kaptam lájf  – egyszerűen félelmetes.

Régen minden jobb volt. Bezzeg az én időmben! Ezek a mai fiatalok...

Ugye mindenkinek ismerősek a fenti mondatok? Általában nyugdíjas polgártársaink szájából szoktuk őket hallani, és jóízűt mosolygunk magunkban. Hiszen tudjuk, az idő megszépíti az emlékeiket, és különben is imádnak panaszkodni. Szeretnék azt hinni, hogy a világ pont az ő rövidke kis életünk alatt fordult át a paradicsomi állapotokból a totális erkölcsi fertőbe. A régi időkből kiragadják a jó dolgokat, és csak azokat hangsúlyozzák, a jelennel meg pont fordítva bánnak.* És persze szerintük minden változás csakis rossz lehet**, az utánuk következő generációk meg sokkal de sokkal tehetségtelenebbek és kevésbé tisztelettudók, mint ők voltak. Az egészben az a legviccesebb, hogy Arisztotelész óta folyamatosan ezt teszi a mindenkori idősebb korosztály. Ugye milyen mókásak az öregek?***

Nos van egy rossz hírem, a Forma-1 rajongói között is bőven vannak ilyenek (életkortól függetlenül).

A negyvenes években Rómában úgy gondolták, hogy a hagyományos ökölvívás ideje már lejárt. A reformerek beküldtek 4 bokszolót a ringbe, bekötötték a szemüket és egymásnak eresztették őket. A hangulat fokozása kedvéért egy hölgy partvisnyélre erősített kesztyűvel kavarja fel az állóvizet. Valamiért nem vert gyökeret ez az újítás.

"Ne oda korcsolyázz, ahol a korong éppen van, hanem oda, ahol lesz" – idézte ma miniszterelnökünk a hokitörténelem legponterősebb játékosát. Országunk műveltségi állapotát tökéletesen jellemzi, hogy többen tudják, kicsoda Orbán Viktor, mint hogy kicsoda Wayne Gretzky, akitől a fenti gondolat származik. Mai bejegyzésünkben nem fogjuk a Great One statisztikáit sorolni, sem pályafutását elmesélni, csak egy védjegyét mutatjuk meg, amit sokan Gretzky-passzként emlegetnek. Mert nem elég oda korcsolyázni, ahol a korong lesz, hanem a másik félnek is a legjobbkor, és a legváratlanabb módon kell helyzetbe hoznia társát.

Gretzky pedig Paul Coffeyt hozta helyzetbe, 1985. május 30-án, a Stanley-kupa döntőjének utolsó mérkőzésén. Na ez az, amit csak a legnagyobbak tudnak, és ezek azok a képek, amelyek valóban többet mondanak ezer szónál és számnál.

Mi pedig várjuk a pillanatot, amikor Barack Obama Sofron-idézetekkel kényezteti majd hallgatóságát. Hajrá magyarok!

Egy nappal megkésve, de ugyanakkora tisztelettel szeretnénk minden jót kívánni Muhammad Alinak hetvenedik születésnapja alkalmából. Ehhez az alkalomhoz a magunk részéről egy 1969-es Sports Illustrated címlapjával kedveskedünk, mert ezen a képen korona is van az ökölvívás királyán. boldog születésnapot, Ali!

Indiai fociról Magyarországon posztolni legalább olyan, mint a krikettről itthon Indiában a magyar labdarúgásról. Szegény annak az országnak a futballhistóriája, akik a legnagyobb eredménynek egy döntetlent tekintenek. Az 1960-as olimpián, mikor mi bronzérmet szereztünk (a teljesség igénye nélkül Albert, Dalnoki, Göröcs, Novák és Solymosi nevével fémjelzett csapat) egy csoportban szerepeltünk Indiával. Mi Göröcs és Albert góljaival 2-1-re vertük őket (Balamaran tudott szépíteni), de az indiaiak a következő meccsen 1-1-es döntetlent értek el az 1958-ban VB bronzérmes Franciaország ellen. (A rend kedvéért megjegyezném, hogy mi 7-0-ra vertük a franciákat!) Az indiai csapat gólját a Pradip Kumar Banerjee szerezte, ő 84 válogatott meccsen 65-ször talált a hálóba, és gyakorlatilag az indiai futball történetének legjobb játékosa. Szóval a posztban szereplő 5 győzelmet reálisan kell értékelni, a sport indiai hagyományaihoz mérten ezek igenis komoly bravúrok voltak. Legalább akkora bravúrok, mintha a magyar krikett válogatott elverné a Csatorna-szigeteket. Az indiai futballrajongónak nem sok boldog pillanat jut az életében, a csapat legtöbbször csapnivalóan játszik, és veszít. Ennek ellenére a játék azért népszerű, csak a Premier Liga élcsapataiért, és a Barcelonáért rajonganak a helyiek, a csapatok pedig öntik a merchandise-t a szubkontinensre. De ez egy másik történet, így jöjjön inkább az öt diadalmas pillanat.

1953. november 25. mindig is emlékezetes lesz a futvballért rajongók számára. Ezen a napon aratott hazánk válogatottja világraszóló, 6:3-as diadalt Anglia legjobbjai ellen. A jeles esemény 58. évfordulójára a MÁV is méltó módon emlékezett.

15 évvel ezelőtt lőtte Ronaldo azt az igazán hihetetlen gólját, amivel (többek között) elérte, hogy mindenki a legnagyobbak között emlegesse.

Még most is elvarázsol mindenkit, ahogy egyensúlyát vesztve – majd visszanyerve – fut el három játékos mellett, tör be a védők közé, kicselez mindenkit, majd esés közben rövidbe passzol a meglepett kapus mellett.

Hét évvel ezelőtt (hát nem tegnap volt...) édesapámmal a Mikulás rally felé igyekezve Veszprémben hirtelen azonkaptuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, most pontosan merre is kellene tovább mennünk. Az egyik gyorsétterembe betérve szerencsére láttuk, hogy pánikra semmi ok, hiszen volt, aki útbaigazított minket:

Igen, Benik Balázs volt az, aki akkor ugyan még csak nézőként, de már egyúttal országos bajnokként látogatott el az eseményre. Számomra akkor ő volt a legjobb versenyző, persze annyira nem értek a ralihoz. Ami viszont biztos, az az, hogy ezt a sportágat azért is imádják világszerte az emberek, mert a versenyzők hús-vér emberként köztünk járnak, szóba állnak velünk és szívesen osztogatnak autogramot – valahogy nagyon más ez a világ, mint a karanténba zárt Formula–1...

Ma ünnepli 46. születésnapját a főpingvin, Mario Lemieux, és ebből a jeles alkalomból egy 1991-es emlék felidézésével szeretnénk kedveskedni a kanadaiak világklasszis centerének, és persze rajongóinak. Térjünk hát vissza az időben a húsz esztendővel ezelőtti Stanley-kupa döntőjéhez, és foglaljunk helyet képzeletben a lelátón a második mérkőzésen. A Minnesota North Stars csapata 1–0-ra vezet a pingvinek ellen, Phil Bourque pedig ad egy passzt Super Mariónak, és...

A gól azóta a National Hockey League történetének egyik legendás találatává vált. A meccset, és végül a Stanley-kupát is a Pittsburgh nyerte, Mario Lemieux pedig nyert a csapattal még egyet játékosként '92-ben, és tulajdonosként egy harmadikat 2009-ben.

Sok NASCAR rajongó szerint az 1969. szeptember 13-án felavatott Talldega Superspeedway egy indián temetőre épült és az őslakosok szelleme most is kísért, ezért furcsábbnál-furcsább esetek történnek az alabamai versenypályán. Valószínűleg az 1986-os eseményekhez semmi köze sem volt az indiánok szellemének. A futam elején egy részeg szurkoló elkötötte a biztonsági autót és két kört tett meg vele a versenypályán, mire Alabama állam rendőrei lekapcsolták. A futamot egyébként Bobby Hillin jr. nyerte, ez volt életének első és egyben utolsó futamgyőzelme.

1988. augusztus 9-én, azaz 23 éve került át Wayne Gretzky Edmontonból a nyugati partra, egészen pontosan Los Angelesbe, ahol tőle várták azt, hogy Amerikának ezen a vidékén is ütőképessé tegye a jégkorongot. A Great One aztán ott is történelmet írt, és a www.nhl.com honlap ebből az apropóból most felidézte minden idők legponterősebb játékosának 23 nevezetes rekordját. Ezek közül az egyik legbámulatosabb az, ahogy Gretzkynek az 1981/82-es szezonban, még az Oilers színeiben mindössze 39 meccs kellett ahhoz, hogy eljusson az 50. gólig. Az alábbi videón láthatjuk, ahogy ebből az utolsó ötöt egy meccsen, a Philadelphia ellen vágja be. A rá jellemző szerénységgel ezek után is csak annyit mondott, hogy nyolc vagy kilenc helyzete volt, de a Philly kapusa túl jól védett, így nem tudta mindet kihasználni...

A bradfordi születésű csatár az alapszakaszt 92 góllal zárta, ami az előző két szezonban szerzett 51, illetve 55 találathoz képest is óriási ugrás, pedig ugye azért ez a két szám sem rossz. A visszaemlékezések szerint Gretzky azért tudott még több gólt szerezni, mert a hátvédek még a lövéseinél is jobban tartottak félelmetes passzjátékától, így a szoros emberfogás helyett igyekeztek azokat a területeket levédeni, ahova a kanadai sztár továbbadhatta volna a korongot. A center ezt tapasztalva stílust váltott, és még többet lőtt kapura – igaz, azért 120 gólpasszt ebben a szezonban is kiosztott.

Pontosan 61 éve, 1950. július 16-án rendezték a második világháború utáni első focivébé utolsó mérkőzését. Azért nem döntőt írok, mert a szó szoros értelmében ez nem az volt, hiszen a csoportmeccsek után kieséses fázis helyett egy újabb négyes csoportban Brazília, Uruguay, Svédország és Spanyolország játszott egymással körmérkőzést. A mezőny amúgy sem volt teljes, hiszen Argentína például visszalépett azzal az indokkal, hogy nem hajlandóak brazil földön játszani, India pedig azért maradt távol, mert nem játszhattak mezítláb. Na igen, még a "régi szép időkben" sem volt minden tökéletes...

• 2006. június 9., 18:00, Világbajnokság, München, Allianz Arena, 66000 néző
• Németország 4-2 Costa Rica
• Játékvezető: Horacio Elizondo (argentín)
• Gólszerzők: Lahm (6), Klose (17, 61), Frings (87); Wanchope (12,73)

Ez a fantasztikus mérkőzés volt életem legelső VB-mérkőzése, amit láttam élőben. Persze nem a VIP-páholyból Angela Merkel kancellárnő (Schweini a kedvence) mellől, hanem "csak" a kényelmes(?) kanapéról ülve, élvezve a meccs izgalmas és érdekfeszítő jeleneteit, pillanatait. Ugyanis ez tényleg az  volt. Már az első elhangzó sípszó hangjától kezdve vérittasan feszültek egymásnak a felek. Tehát gyönyörű emlékek ezek számomra, melyről most visszaemlékezek képekkel, videóval és a gólokkal.

1982. július 5. jeles dátum a labdarúgó világbajnokságok történetében. Ezen a napon egy naggyá lett játékos nagy visszatérésének lehettek szemtanúi azok, akik akkor már éltek és focit néztek. Az is egészen biztos, hogy a fiatalabbak is sokat hallottak már arról a meccsről, ahol Paolo Rossi mesterhármasával a Squadra Azzura legyőzte Brazíliát, és ezzel megkezdte azt a diadalmenetet, aminek a végén Olaszország harmadik Vb-címét ünnepelhették a szurkolók.

A Ferencváros kapcsán merült fel az a probléma, hogy a csapathoz érkező Somaliáról kiderült, hogy ő talán nem is ugyanaz a Somalia, akit a csapat az Amazonon megrendelt. Azaz, jól átverték a csapatot.

Aki figyelmesen követi az U17-es világbajnokságot (Én nem, de audrey_, a posztötlet adója mindenféleképpen), hasonló következtetésre juthat: a panamai szövetségi kapitány minden bizonnyal jól átvágta a szövetséget, amikor - más néven - leült az U17-es csapat kispadjára is.