A 2000-es Eb minden szempontból a kedvencem. Nem kell szuperlatívuszokkal, és különböző legekkel élnem, hisz aki látta, maximum megértően bólogathat, hisz ennyi drámát, komikus és kiakasztó momentumot kevés (általam és korosztályom által is látott) viadal hordozott magában. Ha nem lett volna olyan a döntő, amilyen, már a hollandusok szánakozva (vagy megfordítva: az olaszok ironikusan, mégis őszintén) kacagtató elődöntője is elég lenne ahhoz, hogy még szakállas vénemberként is felemlegessem az Euro2000-et, de a gall kakaskák, és a Fortuna úrasszony lábszárát csókolgató dzsigolók közötti kenyértörés örök időkre bevésődött a "Miért szeretem annyira ezt a hülye játékot?" megfelelő rovátkájába.

A 2000-es Európa-bajnokságon Portugália aranygenerációjának jó esélye volt a döntőbe kerülésre. Az akkori válogatott erejét és tartását jól mutatta, hogy kétgólos hátrányból is fordítottak Anglia ellen, na meg az, hogy a gyengélkedő németek ellen a cserejátékosaik is elegendőek voltak egy 3–0-ás győzelemhez. Az elődöntőben aztán jött Franciaország, és jött Zinedine Zidane, aki az ezredfordulón volt a csúcson (elég csak a két évvel korábbi vb-döntőn fejelt góljaira visszaemlékeznünk). Most, 12 év elteltével is azt mondom, óriásit játszott a francia-portugál elődöntőn is.

Ahogy ezeket a képsorokat nézem, újra nosztalgikus érzésem támad, és nem, nem csak azért, mert akkor fiatalabb voltam.

Ma ismét a 2000-es Európa-bajnokságra emlékezünk. Fehérorosz barátom, Oleg Belanov, akit mi mindig csak Bélának becéztünk, egy igencsak izgalmas élménybeszámolóval jelentkezett – úgy látszik, élénken élnek még benne a 12 évvel ezelőtti emlékek. Most elmeséli, milyen élményben volt része a holland-olasz elődöntőn. A meccsen, amelyen az Eb-re vészmegoldásként kezdőkapusnak benevezett Francesco Toldo olasz nemzeti hőssé vált.

Képünk csak illusztráció, mert persze fényképezőgépet ezúttal se vitt magával Bélánk

A közelgő 2012-es Európa-bajnokságra készülvén a_fater azt találta ki, hogy írjunk az eddigi legjobb Eb-meccsekről egy-egy élménybeszámolót. Gondoltam bevállalom a legjobb Eb egyik legjobb meccsét. Minden korunkbeli (30 +/- 5 év) focibolond egyértelműen a 2000-es Eb-t jelölné meg a szubjektív legyen ön is milliomosban erre a kérdésre válaszul: ön szerint melyik volt a legjobb labdarúgó torna 1990 és 2010 közt?

Mai Eb-sztorinkkal visszautazunk 1996-ba, és visszakanyarodunk ahhoz az angol válogatotthoz, amely gond nélkül jutott tovább a csoportjából, ahogyan az egy rendező ország csapatától illik. Gazzáék aztán tizenegyesekkel túljutottak Spanyolországon is. Közben a németek Horvátországot ejtették ki, így az elődöntőben jöhetett az igazi presztízsharc, a történelem egyik legpikánsabb párosítása: Anglia–Németország.

A Wembleyben aztán 75 ezer szerencsés szurkoló olyan meccset láthatott, amelyet soha nem fog elfelejteni. Feszültség, 120 perc tömény izgalom, és egy mérkőzés, amelyet Puhl Sándor magabiztosan tartott kézben, hiszen mindössze három sárgát kellett kiosztania. Még mindig élesen élnek a képek: Gascoigne szögletét Adams közvetítésével Sherar fejeli a hálóba, aztán negyed órán belül egyenlítenek a németek. Basszus, kár írogatni, nézzük inkább meg!

Nagyon sajnáltam az angolokat. Ha Paul Gascoigne lába egy mérettel nagyobb, akkor tán nem is kell tizenegyeseket lődözni, hiszen akkor elérte volna azt a fránya labdát a hosszabbításban (sajnos ez kimaradt a fenti videós összefoglalóból, de gondolom sokan emlékeznek rá).

Emlékszem, 2008-ban hivatalosak voltunk akkori barátnőmmel egy esküvőre, és egy perccel azután, hogy elfogadtuk a meghívást, eszünkbe jutott, hogy a C-csoport első helyezettje és a D-csoport második helyezettje fog aznap negyeddöntőt játszani. És, mivel értettünk a focihoz, meg voltunk győződve róla, hogy nagy valószínűséggel Hollandia megnyeri a csoportját, Oroszország pedig másodikként jut tovább. Annak tudatában pedig, hogy ő az oroszoknak szurkolt, én pedig az Oranjénak, már csak Murphy törvénykönyvének ismeretében tudtuk, hogy ez már biztosan így is lesz.

Emlékszem a pillanatra, amikor a lagzin a násznép fociszerető részével összekacsintva a megfelelő pillanatban kihúztunk a tévéhez, aztán nem sokkal később megnyugodtunk, mert a vőlegény is ezt tette. Szerintem helyesen cselekedett, mert 120 perc tömény izgalom várt rá, amelyet sosem felejt el, és amelyet most nagyon összesűrítünk itt nektek:

Igen, ez volt az a meccs, ahol ha nem is könnyen, de Guus Hiddink az oroszok kapitányaként kiütötte hazája válogatottját az Európa-bajnokságról.

Sokan rettegtek attól a múlt században, hogy 2000-ben majd eljön a világ vége. Aztán nem történt semmi, azon kívül persze, hogy Németországnak majdnem eljött. Minden idők talán legrosszabb Nationalelfje volt az, amelyik a holland-belga rendezésű Európa-bajnokságon égette magát a torna legöregebb keretével, pedig volt közöttük egy-két klasszis spíler. Hogy kik is? Idézzük fel ezzel a videóval.

Spílerek ide vagy oda, Németország egy Románia elleni 1–1-es döntetlennel kezdett, mégpedig a sikeres török integráció első fecskéjének, Mehmet Schollnak a góljával. Akkor még nem sejtették, hogy ez lesz csapatuk egyetlen szerzett gólja és egyetlen szerzett pontja a tornán.

Mivel a holland válogatott mindig is a kedveceim közé tartozott, az Eb-sztorik mai fejezete nem itt, hanem a csapat hivatalos Népsport blogján, az Oranje blogon olvasható. Jó nosztalgiázást mindenkinek!

Az 1996-os volt az első olyan Európa-bajnokság, amelynél már felmerült bennem az igény, hogy minden mozzanatát végig kövessem. Tizennégy évesen nem fogalmazódott meg bennem igény arra, hogy idegen országok közül kedvencet válasszak magamnak. Inkább egy-egy szimpatikus csapat mellett tettem le a voksomat. Így esett választásom – először és utoljára egy nagy nemzetközi tornán – Anglia válogatottjára. A taktikai fegyelmezettségük fogott meg, na meg az, hogy a szorgos McManaman és a hatékony Shearer és a van egy olyan fineszes játékosuk, mint Paul Gascoigne (gyerek voltam még, meg a házigazdákkal is könnyen szimpatizál az ember, szóval az esetleges túlzásokat nézzétek el).

A torna nyitómeccsét csak 1–1-re sikerült hozniuk Svájc ellen, de aztán jött a Skócia elleni rangadó, amelynek második gólját sokan soha nem feledik majd:

Két meccs után négy ponttal állt tehát Anglia a csoportban, és a teljes morális válságban lévő holland csapat ellen adott volt a lehetőség ahhoz, hogy történelmi sikert arassanak Sheringhamék. Megtették.

A labdarúgó Európa-bajnokság közeledtével gondoltam, hogy egy-két régi nagy meccs felidézésével segítem a ráhangolódást az ukrán-lengyel rendezésű 2012-es tornára. Mivel eddigi életem során a legjobban a 2000-es Eb nyűgözött le, az első mérkőzést innen vettem.

Emlékszem, a szóbeli érettségi előtti estén édesapámmal az Anglia–Portugália csoportmeccset néztük. Az akkori portugál csapat nagyon szimpatikus volt nekem, így nem voltam boldog, amikor Scholes befejelte az angolok vezető gólját. Aztán amikor már 2–0-ra vezettek Beckhamék, akkor apukámmal egymásra néztünk, és azt mondtuk: ez baromira irreális, nem létezik, hogy egy ilyen gyenge ellenfél verje Figóékat, még bőven van idő arra, hogy a jobb csapat ezt helyrehozza. És lám, ez történt.

Eltelt tizenkét év, de ezt a meccset nem feledjük