A németeket mindig is sokra tartó amerikai autómágnás szellemisége köszön vissza erről a plakátról, amely jól megragadta a lényeget: lehet, hogy egyesek Barcelona–Real Madrid BL-döntőt vártak idén, de az álmokat felülírta a germán realitás, avagy Clásico helyett jöhetett a Klassiker.

A találatért köszönet Sledgernek!

Unom azokat, akik egy-egy hét meglepő vagy fontos eredményei után már előre évtizedes tendenciákat látnak, és azonnal az angol, az olasz, vagy a spanyol foci hanyatlásáról beszélnek. Az, hogy a Bajnokok Ligája idei döntőjét két német csapat játssza, nyilván szimbolikus jelentőségű, de a Bundesliga előretörését sokkal inkább mutatják az elmúlt évek eredményei, semmint pusztán a szombat esti meccs párosítása.

A Bayern München négy éven belül harmadszor játszhat a BL-döntőben, a Borussia Dortmund pedig az 1997-es győzelem óta a poklot is megjárta, most pedig újjászervezve és megerősödve újra a menny felé tart. A német stadionok lelátói tömöttek, a szaksajtó pedig hónapok óta két német edző zsenialitását dicséri. Az embereknek tehát tetszik, amit látnak, és a lényeg tulajdonképpen ennyi volna. Nézzük meg, mit is jelent mindez a számok nyelvén!

Egyszer már foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy Lionel Messi vagy Gerd Müller rekordja volt-e a nagyobb csoda. Akkor elsősorban a statisztikákkal bíbelődtünk, és a két játékos stílusát éppen csak érintőlegesen említettük. Sledger barátom viszont hozott egy remek újságot Angliából: a Backpass magazint, ami a szigetország retrós focis kiadványa. Ebbe Hyder Jawad írt egy érdekes és hosszú összehasonlítást a két gólzsákról, amelyet most lefordítok, mert tanulságos (ahol pedig eszembe jut valami az olvasottakról, ott dőlt betűkkel teszek pár megjegyzést zárójelben). Jó olvasgatást!

Blogunk történetének legbizarrabb összehasonlítása következik, amelynek apropóját a Real Madrid szurkolói adták. Habár nem nagyon akarták a spanyol fővárosban, hogy a drukkerek nagy szimpátiatüntetést szervezzenek José Mourinho mellett, az alábbi transzparens Adolf Hitler portréjával valahogyan csak közszemlére került:

Igaz, a két szakember foglalkozása merőben eltér, és nem is hinnénk, hogy a portugál edzőzseni olyan kegyetlen zsarnok lenne, mint a Führer volt, de vezetői képességeknek egyikük sem volt soha híján. Más dolog hadsereget vezetni, és más egy klubcsapatot, hiszen a futball nem háború. De a fenti képet nézve felmerül a kérdés, hogy akkor ki volt hatékonyabb a saját területén: a Special One vagy Onkel Dolfi?

DFB-Pokal nyolcaddöntő:
Augsburg–Bayern München 0–2 (0–1)

Franck Ribéry nemrég azt nyilatkozta, hogy a Bayern München kerete olyan bombaerős, hogy azzal csak a Barcelona lehetőségei mérhetőek össze, és a bajoroknak azért is sikerült olyan jól ez az ősz, mert ezt a társaságot lehet motiválni és sikerre éhesen tartani. Mindezt egy fájdalmasan hülye módon, hazai pályán elbukott BL-döntő után. Az Augsburg elleni meccset nézve volt időm ezen gondolkodni, és el kellett ismernem: Ribérynek igaza van. Akkor is, ha ezen a meccsen meg kellett izzadnia a sikerért a Bundesliga éllovasának. Annak a csapatnak, amely a kupa első két körét két sima négyessel tudta le.

Tudjuk, sokan unják már, de páran talán mégsem. Persze, a csapból is az folyik, hogy Messi megdöntötte Gerd Müller 1972-es gólrekordját a hétvégén, hiszen a Real Betis elleni duplájával már 86 szerzett gólnál jár a 2012-es naptári évben.

A reakciók vegyesek. Gerd Müller reméli, hogy az új rekord is kitart 40 évig, mert szerinte Messivel minden rendben van egyetlen apró hibán kívül: nem a Bayern Münchenben játszik. Persze, a most aktív csatárok közül nem mindenki boldog, legalábbis Zlatan Ibrahimovic biztosan nem az. A svéd szerint ő is könnyedén elérhette volna ezt a gólszámot, ha annyi tizenegyest rúghatott volna, mint argentin kollégája. Erre némi cinizmussal mondhatnánk, hogy neki is lett volna lehetősége, hiszen játszhatott eleget Barcelonában, de ne mondjunk ilyeneket, mert az angol FourFourTwo magazin remek infógrafikája segít összehasonlítani a két gólzsák teljesítményét. Mármint Müllerét és Messiét, természetesen.

1974. június 22. Hamburg, Volksparkstadion, világbajnoki csoportmérkőzés
NDK – NSZK 1-0 (0-0)

A futballtörténelem egyetlen olyan találkozója, ahol a kelet- és a nyugatnémet labdarúgó válogatott összemérhette az erejét. A találkozót – nagy meglepetésre – az NDK nyerte, mondanom sem kell, hogy ennek mekkora propagandaértéke volt akkoriban.

A győzelemről a berlini NDK Múzeum egy nem mindennapi csocsó asztallal emlékezik meg.

Formula–1 Német Nagydíj 2012, dobogósok:
1. Fernando Alonso 2. Sebastian Vettel 3. Jenson Button
A verseny után Vettelt megbüntették, így az 5. helyre került

A többi technikai sporttal szemben a Formula–1-et az is megkülönbözteti, hogy mivel királykategóriaként tekint magára, hajlamos elszakadni az emberektől, a szurkolóktól, meg olykor úgy általában véve a valóságtól. A sorozat népszerűsége okán nyilván nehéz is olyan viszonyokat teremteni, mint mondjuk a német túraautó-bajnokságban, így minden apró változást értékelnünk kell.

Így aztán értékeljük azt is, hogy idén mertek változtatni a verseny utáni nyilatkozatok lebonyolításán. A megújult pódiumon Németországban nem más faggatta a versenyzőket, mint az osztrák autósport legnagyobb alakja, Niki Lauda.

Az 1936-os olimpiát Berlinben rendezték meg, és ezzel kapcsolatos rossz érzéseimről már meséltem korábban. Ami most következik, az egyeseknek talán morbid vagy húzós lesz, de bizony Adolf Hitler is megmutatta nagy ritkán emberi oldalát. Például akkor, amikor a nagy rivális amerikaiak legyőzésére készült a 4x100 méteres női síkfutásban Németország, ő pedig ott szurkolt a lelátón. Nézzük meg, mi is történt ezen a versenyen!

A váltórudat elejtő Ilse Dörfeld zokogva borult le a pályára. A verseny után Hitler az egész csapatot magához hívatta – és nem, nem azért, hogy táborba vigye őket vagy ilyesmi, hanem hogy személyesen próbálja megvigasztalni őket és lelket verni beléjük. Dörfeld amúgy 1992-ben, 80 éves korában hunyt el.

És igen, vannak olyan pillanatok, amelyek nem nagyon illenek a kialakult képbe...

Áprilisban jelentették be, hogy az Audi konszern megvásárolja a Ducatit, és most, hogy a MotoGP mezőnye a hétvégén Németországba érkezett, Valentino Rossinak is volt alkalma személyesen találkozni az újdonsült tulajdonos képviselőjével, személy szerint Rupert Stadler elnök úrral. Ha a Sachsenringen megszerzett hatodik hely nem is, a találkozás mindenképpen fedobta az olasz versenyzőt, aki most már optimistábban tekint a jövőbe, mint négy hete.

Elérkeztünk az eddig remek Eb 10. napjához, amikor is a B, azaz a "halálcsoportnak" titulált kvartett közül két csapat búcsút inthet álmainak, és csomagolhat össze. No de, ki lesz ez a két csapat? Lehet akár a német is az egyik, persze ehhez rengeteg fordulatnak be kellene következnie. A legkisebb esélye a hollandoknak van továbbmenni innen, ennek ellenére én bízom a továbbjutásukban. Márpedig, aki innen továbbjut, az könnyen a négy között találhatja magát, ugyanis a papíron gyengébb görögökkel és csehekkel fog majd játszani. Ámde, korántsem érdemes leírni olyan csapatot, amelyik kiejtette az oroszokat.

Labdarúgó Eb, B-csoport
Németország–Hollandia 2–1
Gólok: Gomez (2), van Persie

A holland foci nagy rajongójaként több okból is fájó volt látni a tegnapi mérkőzést, amely után azt kell, hogy mondjam, hogy az egy gólos különbség még hízelgő is Robbenékre nézve. Taktikai elemzésből biztos, hogy sokat olvashatunk majd ennek kapcsán, én most csak kiemelnék pár gondolatot abból, amit a Zonalmarking.net írt erről a meccsről. Az átlag focidrukker szemével nézve néha talán túl szárazan fogalmazó oldalon ugyanis a taktikai okosságok mellett most olyan, mindenki számára közérthető mondatokat is olvashattunk, amelyek világossá teszik, miért is voltak sokkal jobbak a németek a hollandoknál.

A labdarúgó Európa-bajnokság közeledtével mindenki fejében kavarognak a gondolatok, az agy tekervényein át tolonganak az emlékek, és az ember azon kapja magát, hogy mindig mindenről eszébe jut valami. Nem feltétlenül valami szakmai, inkább valami szigorúan szubjektív. A mai bejegyzés így inkkább egy asszociációs játék, mintsem egy átfogó elemzés, hiszen abból úgyis van elég. Inkább vegyük sorra, kik játszanak a mostani Eb-n, és hogy róluk ki, vagy mi jut kapásból eszünkbe. A változatosság kedvéért nem a csoportbeosztások szerint fogunk haladni, hanem betűrendben. Én elmondom, nekem mi ugrik be, aki pedig akar, az rákontrázhat kommentár formájában. Vágjunk bele!

A fenti kérdést Harald barátom tette fel nekem, amikor elküldött e-mailben egy olyan videót, amely felett most, egy hét elteltével sem tudtam napirendre térni. A '70-es évek Németországában ugyanis valaki úgy gondolta, hogy a Bundesliga mezei annyira unalmasak és egyhangúak, hogy mindenképpen szükséges lenne egy kis vidámságot csempészni a meccsekbe a sportemberek megjelenésének javításával. Ezzel még nem is lenne baj, de a divatbemutatót nézve olyan mozgáskultúrával szembesülünk, amit még az olaszoktól sem vártunk volna sem negyven éve, sem most.

Nem térek magamhoz. Mondjuk 1:40-től a stuttgarti (figyelem, nem dortmundos!) csávó büntet, de az egész olyan szürreálisan homoerotikus mai szemmel nézve, mintha Aliz helyett George Michael járt volna csodaországban egy LSD-trip után. Akkor azt hitték, ez a jövő vár Európára, és elnézve a Barcelona új mezét, azt kell mondjam, bárcsak igazuk lett volna.

Mai Eb-sztorinkkal visszautazunk 1996-ba, és visszakanyarodunk ahhoz az angol válogatotthoz, amely gond nélkül jutott tovább a csoportjából, ahogyan az egy rendező ország csapatától illik. Gazzáék aztán tizenegyesekkel túljutottak Spanyolországon is. Közben a németek Horvátországot ejtették ki, így az elődöntőben jöhetett az igazi presztízsharc, a történelem egyik legpikánsabb párosítása: Anglia–Németország.

A Wembleyben aztán 75 ezer szerencsés szurkoló olyan meccset láthatott, amelyet soha nem fog elfelejteni. Feszültség, 120 perc tömény izgalom, és egy mérkőzés, amelyet Puhl Sándor magabiztosan tartott kézben, hiszen mindössze három sárgát kellett kiosztania. Még mindig élesen élnek a képek: Gascoigne szögletét Adams közvetítésével Sherar fejeli a hálóba, aztán negyed órán belül egyenlítenek a németek. Basszus, kár írogatni, nézzük inkább meg!

Nagyon sajnáltam az angolokat. Ha Paul Gascoigne lába egy mérettel nagyobb, akkor tán nem is kell tizenegyeseket lődözni, hiszen akkor elérte volna azt a fránya labdát a hosszabbításban (sajnos ez kimaradt a fenti videós összefoglalóból, de gondolom sokan emlékeznek rá).

Sokan rettegtek attól a múlt században, hogy 2000-ben majd eljön a világ vége. Aztán nem történt semmi, azon kívül persze, hogy Németországnak majdnem eljött. Minden idők talán legrosszabb Nationalelfje volt az, amelyik a holland-belga rendezésű Európa-bajnokságon égette magát a torna legöregebb keretével, pedig volt közöttük egy-két klasszis spíler. Hogy kik is? Idézzük fel ezzel a videóval.

Spílerek ide vagy oda, Németország egy Románia elleni 1–1-es döntetlennel kezdett, mégpedig a sikeres török integráció első fecskéjének, Mehmet Schollnak a góljával. Akkor még nem sejtették, hogy ez lesz csapatuk egyetlen szerzett gólja és egyetlen szerzett pontja a tornán.

Bundesliga 2, 26. forduló:
TSV 1860 München – Greuther Fürth 1–4 (1–2)
Allianz Arena, 29 600 néző

Az ember mindig legyen autentikus. Ezt az elvet követve döntök úgy, amikor éppen nemzeti ünnepünkön vonattal átlépem az osztrák határt, hogy a Monarchiára visszagondolva rendelek egy bécsi szeletet, iszom hozzá egy Budvar sört, és amíg nem hozzák ki, olvasom a Svejket, és természetesen a kokárdát sem feledem. Na igen, ez már inkább eklektikus, de annyi baj legyen, hiszen hamarosan úgyis Münchenben leszek, távol attól a helyszíntől, ahol franciák és lengyelek emlékeznek meg a magyar szabadságharcról.

És, ha már Münchenben leszek, tudom is, hogy mit fogok csinálni. Mármint a söriváson kívül. Igen, meg fogom nézni az 1860 München aktuális meccsét, hiszen a srácok pont Patrik napon fognak játszani a liga "legírebb" csapata, a Greuther Fürth ellen. Igen, tudom, a Sechzig csak másodosztályú, és messze nem olyan népszerű Bajorországban, mint a Bayern, de ha ők játszanak, legalább könnyedén belépőhöz jutok én is. És, miután az elmúlt két hét során két magyar bajnokin voltam kint, most már nem mindegy, hogy Bundesliga vagy Bundelsiga 2? Dehogynem: Scheißegal.

Nem akarunk versenyre kelni az NST remek taktikai elemzéseivel, de egyrészt a nyári labdarúgó Európa-bajnokság, na meg a mieink utána következő selejtezői kapcsán nem árt tudni, melyik ország válogatottjától mire számíthatunk. Szerencsére Doros talált nekünk egy rendkívül szemléletes leírást az egyes csapatok játékáról.

Kezdjük az angolok taktikájával! A képen látható a támadási mód, egyetlen megjegyzéssel: a csatár helyzete a szélirány függvényében változhat. Rooney hiányában azonban ennél bonyolultabb tervre nem számíthatunk.

Persze, a németeknek ez is precízebben megy.

Már Samuel Eto'O csillagászati fizetése kapcsán is kiakadtam azon, hogy amíg itt az egész európai gazdaság mélyrepülésben van, addig a fociba, mint feneketlen kútba egyesek az összes pénzüket úgy szórják bele, mint  a királyok, mikor költeni kell. Akkor azt mondtam, az orosz oligarchákkal és az olajsejkekkel nem lehet versenyezni, de egyrészt ugye akad mindkét embertípusból Angliában is, meg aztán, ahogy anno a Szovjetunió is beszállt a fegyverkezési versenybe, a tradicionálisan nagy klubok se akarnak lemaradni.

Az Associated Press hírügynükség szerint az olasz, angol és spanyol topcsapatok többet költöttek idén játékosok igazolására, mint tavaly. A Premier League nyert jó 790 millió elköltött dollárral, amelynek kétharmadát öt klub teszi ki, név szerint a Manchester United, a Manchester City, a Chelsea, a Liverpool és az Arsenal – utóbbinál látjuk, egyelőre mennyire vált be a dolog...

Olaszországban 651 millió, a spanyoloknál pedig 488 millió dollár cserélt gazdát. Nem akarom most megint a németeket és a Bundesligát dicsérni, de a Deloitte könyvvizsgáló cég szerint ők idén nem költöttek többet mint tavaly, és ugye ők azt az újszerű üzletpolitikát rekláémozzák, amely szerint nem kellene többet költeni, mint amennyi a klub bevétele.

Formula-1 Német Nagydíj 2011
Dobogósok: 1. Hamilton 2. Alonso 3. Webber

A Német Nagydíj nem hazudtolta meg önmagát, így egy izgalmakkal teli, kiélezett csatákat hozó versenyt láthattunk. Volt itt ide-oda előzés, kicsúszás, kilökés, kiesés, boxutcai párbaj, stoppolás. Szóval minden, ami egy remek futamhoz kell. És akkor nem is mondtam, hogy Vettel még a dobogóra sem fért föl, s azt sem, hogy a Red Bullt a McLaren és a Ferrari milyen szépen és okosan felülmúlta...

Himnuszok nélkül nincsenek sportesemények. Van, amikor a mérkőzés előtt szólal fel a stadion a játékosokkal, edzői stábbal (kispaddal) és persze a kilátogató szurkolókkal. És van, mikor a diadal után hallhatjuk a fülbemászó(?) dallamokat. Ilyen a Forma-1-nél, a MotoGP-nél, az úszásnál, a kajak-kenunál van; és még sorolhatnám, hogy hol. A lényeg az, hogy ez is hozzátartozik a sporthoz, hiszen minden csapat, minden játékos, minden versenyző azért küzd, hogy a legvégén a saját himnuszát hallhassa. Mi most sorra vesszük a legkedveltebbeket és megversenyeztetjük őket. De vigyázat, lesz közte olyan is, amilyet ha tehetünk, nem hallgatunk meg!

• 2006. június 9., 18:00, Világbajnokság, München, Allianz Arena, 66000 néző
• Németország 4-2 Costa Rica
• Játékvezető: Horacio Elizondo (argentín)
• Gólszerzők: Lahm (6), Klose (17, 61), Frings (87); Wanchope (12,73)

Ez a fantasztikus mérkőzés volt életem legelső VB-mérkőzése, amit láttam élőben. Persze nem a VIP-páholyból Angela Merkel kancellárnő (Schweini a kedvence) mellől, hanem "csak" a kényelmes(?) kanapéról ülve, élvezve a meccs izgalmas és érdekfeszítő jeleneteit, pillanatait. Ugyanis ez tényleg az  volt. Már az első elhangzó sípszó hangjától kezdve vérittasan feszültek egymásnak a felek. Tehát gyönyörű emlékek ezek számomra, melyről most visszaemlékezek képekkel, videóval és a gólokkal.

Franciaországban pillanatok alatt országos botrányt kavart a hír, miszerint tavaly novemberben a labdarúgó szövetség azon gondolkodott, miképpen lehet a válogatott számára olyan labdarúgókat kiválasztani, akikben erős a francia identitás, és fel sem merül bennük, hogy más ország válogatottjában játsszanak. Ahogy az várható volt, a közéleti és poltikai lapok többségének konstruktivitása a rasszista kártya kijátszásában merült ki, pedig annál azért sokkal bonyolultabb a helyzet, mint hogy egy "Laurent Blanc monnyonle!" felkiáltással lerendezzük.

Folytatódik a német csoda: a külföldi sajtóban csak Deutschland dynamos néven emlegetett jégkorong válogatott ugyanis Oroszország legyőzése után a házigazda szlovákokat is két vállra fektette. A németek ráadásul a harmadik harmad vége előtt már 4–0-ra vezettek, és csak egy nagyon huszáros hajrával tudtak 4–3-ra feljönni északi szomszédaink.

A kép forrása a www.iihf.com honlap.

Azt hiszem, a fenti kép mindent elárul: Marian Hossa elkeseredetten vetődik be a kapura törő Patrick Reimer elé. A németek 37-ese amúgy az első meccs után visszafogott volt, és azt mondta, a bentmaradás a cél továbbra is, ám tegnap már kicsit bátrabban beszélt: "Azt hiszem, Németország még sosem nyert csoportot hokivébén, de most megpróbáljuk megcsinálni!"  

Evés közben jön meg az étvágy, efelől nincs is kétségünk, de az üzenet egyértelmű számunkra is: nincs lehetetlen!

IIHF jégkorong világbajnokság 2011
Németország–Oroszország 2–0

Óriási meglepetéssel kezdődött Pozsonyban a 2011-es jégkorong világbajnokság: a világranglista első helyezettje, Oroszország két gólos vereséget szenvedett a németektől. Igaz, a győztesek szakvezetői a nagy siker után is visszafogottan nyilatkoztak, hangsúlyozva, hogy még ha történelmi sikert is értek el ma, változatlanul a bentmaradásért küzdenek. Legalábbis ezt mondta a második gól szerzője, Patrick Reimer, és hozzátette azt is, hogy nagyon nehéz dolguk lesz vasárnap a házigazda szlovákok ellen. Izgalmas lesz ez a vébé, az tuti!

Ma Tilda, Matild, és Matilda neve napja van. Erről nekem csak egy gyönyörű dal jut eszembe, a nem hivatalos ausztrál himnusz, a Waltzing Matilda. Az alább hallható ének egy szomorú, de ízig-vérig ausztrál történetet dolgoz fel: egy szegény, nem túl nagy stílű birkatolvaj haláláról mesél.

Nem véletlen a sok rögbis fotó sem, hiszen az ausztrál stadionokban valóban megszólal ez a dal a mérkőzések előtt, és hátborzongató, ahogy tízezrek éneklik egyszerre. És akárhol ausztrálokat látsz, előbb-utóbb ezt kezdik énekelni, mint példuál a 2006-os focivébén ebben a müncheni kocsmában: 

Boldog névnapot minden Tildának!

Premier League, 25. forduló
Manchester United - Aston Villa 3-1

Wayne Rooney tegnap megint egy élményszámba menő gólt hozott össze Edwin van der Sar segítségével. A holland kapus nyolcvan méteres gólpasszt adott angol társának, aki aztán annak rendje és módja szerint ki is lőtte a hosszú oldalt. Wayne tehát ünnepelhetett, és neki biztosan nem jutott eszébe az, ami nekem: hogy ilyet már a tavalyi focivébén is láthattunk, ráadásul akkor pont Rooney csapata volt a szenvedő fél.

A labdarúgást számos politikai rezsim próbálta saját képére formálni, vagy eszközként felhasználni hatalmának stabilizálásához és a mindennapi propagandához. Sorozatunkban szemezgetünk a múltbéli rendszerek között, megpróbálva megérteni, hogy mi miért történt akkoriban.  Mai írásunkban röviden elmeséljük, hogyan alakult a német és osztrák foci sorsa Adolf Hitler hatalomátvétele, valamint az Anschluss után.